Berda József: Kosztolányi beteg

remek ember te, ragyogó

szellem, ki felemelt a porból,

a pártfogolni mert jóban és rosszban:

fájdalom tudni, hogy kórágyon feküdsz,

s napról napra csak a halállal verekedsz már.

Zengő szavak boldog tudósaként csudáltad

a világot még tegnap, s ma már csak dadog

az egykor daliás férfi! – Nem neked való

ez a gyötrelmes játék, költő! Nem, sohasem

éghetsz el te, hisz tűz vagy magad is ebben

a szomorú és szegény világban! Ki kiáltana, ki

énekelne helyetted? Ki rázná üstökünket, mondd,

ha te is elnémulsz, tündöklő elme, te tiszta szív

a tisztátalanok és tudatlanok között?

Berda József Budapesten született 1902. február 1-én, sokgyerekes családban. Hányattatott gyerekkora volt, sokat nélkülözött, megismerte a nyomor mindenféle fokát, ez a verseiből is kitűnik. Első versei 1923-ban jelentek meg újpesti lapokban, ahol sokáig az ágyrajárók kemény életét élte. Még ebben az évben néhány versét beválogatták a Könnyek útja című antológiába. 1926-ban Áradás címmel jelent meg az első verseskötete, amelyhez Szabó Lőrinc írt bevezetőt. Nyomban felkeltette a korabeli írótársadalom érdeklődését. A Nyugatban Hevesy Iván írt a könyvéről. Hamarosan ő maga is publikált a lapban, ahol összesen huszonegy verse jelent meg. Egy későbbi interjúban elmondta, milyen kimondhatatlan örömet okozott neki, amikor Babits Mihály lapjában leközölték az első versét. Leginkább Kosztolányi Dezső üdvözölte és támogatta a pályakezdő költőként is friss hangon megszólaló Berdát. 1929-ben Illyés Gyula is dicsérte a Nyugatban, de a legnagyobb költői kitüntetésként Kosztolányi neki írt sorait őrizte: „Azok a versek, amelyeket eljuttatott hozzám, egytől egyig gyönyörűek. Nem szoktam ilyen kifejezéseket ok nélkül használni. Olybá vegye tehát megállapításomat, mint kivételes igazat…” 1944-ben Baumgarten-díjat, 1965-ben pedig József Attila-díjat kapott. Ez utóbbi tény azért érdekes, mert néhány irodalomtörténész Berdát József Attilához is hasonlította, bár a proletár származásukon kívül más nem igazán köti össze őket. Igaz, hogy ismerték és tisztelték egymást, de más utakat jártak be.

Berda mindvégig, annak haláláig hálás volt Kosztolányinak. Amikor megtudta, hogy mentora halálos beteg, rögtön tollat ragadott, remélve, hogy verse még életében eljut hozzá. Arról nem találtam adatot, hogy Kosztolányi olvasta is ezt a verset. Berda szavaiból kitűnik a csodálat, a hála, ugyanakkor ott van az aggódás is. Előrevetíti, milyen jelentős veszteség lesz a magyar irodalom számára Kosztolányi elkerülhetetlen halála.

Lengyel János