Versajánló

Reményik Sándor: Nagypénteki szertartás

Ágyam fölött, a feszület fölött

Karácsonytól egész Nagypéntekig

Híven virrasztott egy fenyőfa-ág.

(Ó, szelíd dísz – ó, vad nyomorúság!)

Hű zöldje végül mégis elkopott,

Sajó Sándor: Magyarnak lenni

Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?

Magasba vágyva tengni egyre – lent;

Mosolyogva, mint a méla őszi táj,

Nem panaszolni senkinek, mi fáj;

Borongni mindig, mint a nagy hegyek,

Mert egyre gyászlik bennünk valami:

Sokszázados bú, amelyet nem lehet

Tatár Rózsa: Valcer a téli téren

Ősfák közt hópihék ezerje táncra kél,

a tér toronyórája valcert zenél.

Esti aranyfény és kicsi szél...

és a tér órája zenél.

Millió hangjegy táncol aranyfényben,

a tér így él,

a torony zenél...

andalgó szerelmespár valcerre kél.

Petőfi Sándor: 1848

Ezernyolcszáznegyvennyolc! az égen

Egy új csillag, vérpiros sugára

Életszínt vet a betegségében

Meghalványult szabadság arcára.

Szent szabadság, újabb megváltója

Madách Imre: Elveink

Hűs őszi est, a szél sivítva jára,

S kocogni jött szobámnak ablakára;

Szobámban halvány lángu lámpa ége,

Én gondolkodva néztem bús szemébe,

És éjsötét volt lelkem gondolatja,

Előttem állt az inség rémalakja.

Hányan éheznek, fáznak most az éjben,

Szabó Lőrinc: Ima a gyermekekért

Fák, csillagok, állatok és kövek,

szeressétek a gyermekeimet.

Ha messze voltak tőlem, azalatt

eddig is rátok bíztam sorsukat.

Énhozzám mindig csak jók voltatok,

szeressétek őket, ha meghalok.

Száraz Pál: Feloldódtál

Eljött a tél csendesen érted.

Halk, meghitt kis szavakban éltél.

A szálló hó szelíd pihéje

Úgy hullt szívedre, mint a béke.

Világolt már a cél előtted.

Tudtad, hogy menned kell, ha jöttél.

A végső nagy felismerésben

Rejtő Jenő: A semmi lantosa

Utfélen ült, kopott kereszt mellett

szemében sárgás... gyáva... irigység...

Kezében egy fa... mit penget... penget...

Talán... lant lehetett réges rég.

Ott ült kopottan nappal, éjszaka

Az ajka törten, elhalón remeg

Azt mondják Ő a senki lantosa

Siska Péter: Fantomvégtagok

Az utolsó szó mindig

a testé. Szemhéjak mögött

szétmálló hegyek,

felhők lassú vonulása –

a nap már nem érlel,

csak világít,

akár a fénycső

fölöttem.

Végül minden átesik

a másik oldalra,

és ami van,

Kriza János: Székelykő alatt

Ember-csinálta halmaid közöl

Oh vár! szabadba jöttem, foglyod én

Hol istenkéz-emelte szirteken

Szabadság enyhít ép lehelletén.

Nem láttam én pirosló szép korányt,

Nem ismerém a harmat gyöngyeit,

Nem hallám a pacsirta víg dalát,