Egy tévedésnek köszönhető történelmi hajóút
Amerika különös felfedezése
1492. október 14-én, kora reggel a Santa Maria, a Nina és a Pinta tisztjei és legénysége előtt egy pálmafás tengerparttal övezet szárazulat bontakozott ki a hajnali párából. A nyugati óceáni flotta admirálisa, Kolumbusz Kristóf, valamint tisztjei, továbbá a hajóraj jegyzője és a királyi főmegbízott partra szállt, s a tengernagy a spanyol királyi ház nevében ünnepélyesen birtokba vette a földdarabot. Amerika felfedeztetett, bár ezt akkor még senki sem tudta. Szentül hitték: nyugat felé hajózva elérték Kelet-Ázsiát, s csak a következő évtized felfedezőútjai révén derült fény az igazságra.
Amerika felfedezése a nagy földrajzi felfedezések korának legnagyobb horderejű eseménye volt. Az ismeretlen területek felkutatásának a vágya a XV–XVI. században összekapcsolódott a gazdasági szükségszerűséggel: a kincses Indiába és a Távol-Keletre vezető, a közvetítő (és árdrágító) ázsiai kereskedőket megkerülő közvetlen tengeri kereskedelmi útvonal létrehozásával, továbbá a gyarmatosítással. A portugálok az 1400-as években fokról fokra feltárták Afrika nyugati partvidékét, hogy a legforróbb földrész megkerülésével találják meg ezt az útvonalat, a genovai születésű olasz tengerész, térképész, Kolumbusz Kristóf azonban egy, a maga korában forradalminak számító tervvel állt elő: nyugat felé hajózva, a feltáratlansága miatt sötétség tengerének nevezett Atlanti-óceánt átszelve érjen el keletre.
Az 1446–1451 körül született nagy felfedező gyermek- és ifjúkoráról semmit sem tudunk. Biztos adatok csak harmincas éveitől kezdődően vannak róla, amikor is Portugáliában élt. Az 1470-es évek végén egy olasz kereskedőház lisszaboni fiókjának a megbízottjaként dolgozott, majd 1480 körül megnősült, feleségével egy Madeira melletti szigeten, Porto Santón telepedett le, s portugál hajókon szolgálva több afrikai felfedezőúton vett részt, mindeközben pedig szorgosan igyekezett bizonyítékokat találni elmélete alátámasztására. Két fő forrásának egyike Petrus Alliacus (Pierre d’Ailly) francia bíboros, skolasztikus bölcselő 1484-ben megjelent Imago mundi (Világkép) c. könyve volt, mely szerint Spanyolország nyugati partjait csak csekély kiterjedésű tengerrész választja el India keleti partjaitól. A másik forrás pedig Paolo Toscanelli firenzei orvos és elismert földrajztudós térképe volt, mely szerint Lisszabont csupán 700 tengeri mérföld, kb. 4 000 km választja el a Távol-Kelettől. Kolumbusz és honfitársa több levelet is váltott, s a geográfus még jobban megerősítette a felfedező meggyőződését felvetése helyességéről, s elérte, hogy 1484-ben Portugália királya, II. János fogadja, s az uralkodó előtt kifejtse tervét a nyugati irányú felfedezőutat illetően. A portugál udvarban meg is vitatták a tervet, ám végül nemet mondtak rá. Ezért Spanyolországba utazott, s három esztendei kérvényezés árán elérte, hogy 1487-ben a spanyol uralkodópár, Aragóniai Ferdinánd és Kasztíliai Izabella színe elé kerüljön, és ismertesse velük elgondolását. Ám a választ nem hamarkodták el, csak 1492. április 17-én írták alá az egyezményt, melyben kinevezték Kolumbuszt a nyugati óceán tengernagyává, és megparancsolták a délnyugat-spanyolországi Palos kikötővárosnak, hogy szereljen fel a számára két karavellát.
A palosiak azonban nem rajongtak a dologért. Palosi tengerészek ugyanis nem sokkal korábban portugál hajókat támadtak meg és fosztottak ki, amiért is Portugália elégtételt követelt. A két ibériai ország között amúgy is feszült volt a viszony, ráadásul akkor még Portugália volt az erősebb, így a hispániai udvar büntetésként utasította Palost a hajók felszerelésére, s a városra hárították az expedíció költségeinek a nagy részét. Ezért a városvezetés csigalassúsággal készítgette az expedíciót, majd nyár derekán az összes palosi hajó megszökött a kikötőből. Ezt már a királyi hatóságok is megsokallták, Penalosa királyi megbízott a városra irányította a fellegvár ágyúit, emellett két hadihajót is a kikötőbe vezényelt, megtöltött hajóágyúkkal, és csapatokat szállíttatott partra. Az erődemonstráció célt ért, a palosi hajók hazatértek. Ekkor viszont a tengerészek szöktek meg, s ki tudja, meddig tart a huzavona, ha vissza nem tér Palosba a tekintélyes hajótulajdonos, tengerész, kereskedő, Martin Alonso Pinzón, aki fantáziát látott Kolumbusz tervében, s mivel a helyi matrózok szívesen szolgáltak a keze alatt, elérte, hogy a kincses kelet gazdagságától elcsábult hajósok belevágjanak a nagy kalandba. Ő és testvére, a szintén hajótulajdonos, tengerész, Vicente Yanes Pinzón egy-egy karavellával, a Ninával és a Pintával beszállt az expedícióba, részt is vállalva benne, sőt Juan de la Cosa tengerészkapitány is Kolumbuszhoz szegődött vitorlásával, a Gallegával, melyet az admirális Santa Mariának nevezett át, s parancsnoki hajójává választotta azt. Így 1492. augusztus 2-án a kis flotta nekivágott az Atlanti-óceánnak. Hamarosan viszont kiderült, hogy mind Petrus Alliacus, mind Paolo Toscanelli, mind más, hasonló források tévedtek. Egyrészt sokkal kisebbnek számították ki a Föld méreteit, s Kolumbusz flottájának nem egy csekély tengerrészt, hanem egy hatalmas óceánt kellett átszelnie, mire október 14-én végre elérte a bennszülöttek nyelvén Guanahaninak nevezett szigetet, melyet Kolumbusz San Salvadornak keresztelt el, ma pedig Watling-szigetnek nevezik. Másrészt pedig nem tudhatták, hogy nyugat felé hajózva, Európa és Kelet-Ázsia közt ott terpeszkedik Amerika kettős kontinense, valamint a Csendes-óceán. Ám e tévedés az Újvilág felfedezéséhez vezetett.
Lajos Mihály
