2012. június 1.
„Péter pedig monda: Ezüstöm és aranyam nincsen, hanem amim van, azt adom néked: a názáreti Jézus Krisztus nevében, kelj fel és járj!’’ (Apostolok cselekedetei 3:6v.)
Kedves Testvéreim! Ennek a történetnek egy olyan ember a főszereplője, aki születése óta sánta volt. Sokan leírták, sokak szemében reménytelen eset volt, sokak számára értéktelen. Évekkel ezelőtt az egyik országban felmérést készítettek. A lakosságnak arra a kérdésre kellett válaszolnia, hogy mennyit ér az ember. Több mint 90% azt a választ adta: „Az ember csak annyit ér, amennyit az eredményei érnek, és csak addig ér valamit, amíg bizonyos eredményeket el tud érni, teljesítményeket tud felmutatni.” Ezt az embert valakik mindig kivitték a jeruzsálemi templom elé és letették a templom Ékes kapujában, hogy alamizsnát kérjen a templomba menőktől. Voltak, akik úgy gondolkodtak: legalább szedje össze a mindennapi kenyérre valót, ne legyen ráfizetés, de valójában mindenkinek csak nyűg és teher volt ez az ember.
Az egyik napon Péter és János, Jézus két tanítványa ment a templomba az imádkozás órájára. Ez az ember feléjük is kinyújtotta a kezét alamizsnáért, amikor Péter felszólította: „Nézz mireánk!” Az reménykedve nézett rájuk, mert azt hitte, kap tőlük valamit. Péter ekkor hirdette neki a fent idézett Igét. Nemcsak hirdette neki, hanem lehajolt hozzá, érte, és felsegítette. Az az ember, aki soha nem állt a lábán és soha nem járt, most elkezdett járni, bement velük a templomba, vitte a hálás szíve, és ott a templomban is ugrándozva dicsérte az Istent. Lehet, azt mondjuk: „Megható történet, de mi közöm hozzá?” Ez is, mint minden történet a Szentírásban, nekünk és rólunk szól. Ez a világ, amelyben elünk, tele van ilyen lelkileg sánta és koldus emberekkel. Sokakat leírnak ma is, és sokak életéből hiányzik a helyes önértékelés, önbecsülés. Vannak, akik a hitben sántikálnak, vannak, akik a beszédben, olyan sok kétértelmű beszéd hangzik ma is körülöttünk, és olyan kevés az egyenes és tiszta beszéd. Sokan azért sántikálnak, mert nem egyenes úton járnak, és ez a sántikálás sok energiájukat felemészti. Felénk, Isten gyermekei felé ma is arcok fordulnak várakozva. Mert Isten Igéje egymás karbantartására is felszólít minket: „Egymás terhét hordozzátok...” Ki tud lehajolni az elesetthez, ahhoz az emberhez, aki mindenkinek terhére van, mint Péter tette? Csak az, aki maga is átélte, hogy az ő nyomorult életéhez így hajolt le a názáreti Jézus Krisztus! Olyan jó és ennek a történetnek az az üzenete: A sántikálást abba kell és abba lehet hagyni! Mert a sántikáló úton is lehet Jézussal találkozni ma is! És ettől a találkozástól meggyógyulhat az életünk, és ma is megváltozhat minden! Ámen.
Mező Miklós újbátyúi és bakosi református lelkipásztor
