A II. világháború európai harcainak a lezárulása

A rajnai és az oderai átkeléstől a német kapitulációig

2024. május 8., 12:53

1945. május 7-én, a nyugati szövetségesek reimsi főhadiszállásán Jodl vezérezredes aláírta Németország feltétel nélküli kapitulációját. De akkor miért tekintik nyugaton május 8-át, miért tekintették a volt Szovjetunióban s tekintik ma is Oroszországban május 9-ét a nácik fölötti győzelem napjának? A kérdés megválaszolása előtt tekintsük át az európai harcok utolsó hónapjait.

1945 tavaszára keleten már csak az Odera és a Neisse, nyugaton pedig a Rajna képezte a harmadik birodalom utolsó védvonalait. Mielőtt a brit–kanadai–amerikai–francia csapatok megkezdték volna átkelésüket a Németország nyugati részén végigkanyargó nagy folyón, a szövetséges légierő szisztematikusan végigbombázta a német vasútvonalakat, rendező-pályaudvarokat, főútvonalakat, megakadályozva az ellenséges csapatátcsoportosításokat. S bár a nácik igyekeztek felrobbantani a Rajna hídjait, március 7-én az amerikai 3. hadtest 9. páncéloshadosztályának a felderítői még épségben találták a remageni vasúti hidat. Az amerikaiak felismerték a lehetőséget az átkelésre, s el is foglalták a hidat, melyet ellenségeik felrobbantottak ugyan, ám a gyenge minőségű robbanóanyag miatt az csupán megroggyant, és csak azután szakadt a folyóba, amikor már jelentős számban értek át nyugati egységek a túlpartra. A főerők aztán március 22–23-án lendültek támadásba. A terepviszonyok a Rajna alsó és középső folyásánál kedveztek a nagyszabású hadműveleteknek. A front északi részén az angol Montgomery tábornagy brit–kanadai–amerikai hadseregekből álló 21. hadseregcsoportja, középütt Bradley tábornok 12. amerikai hadseregcsoportja, délen pedig Devers tábornok amerikai és francia hadseregekből álló 6. amerikai hadseregcsoportja vágott neki a tavaszi áradástól megduzzadt folyónak. A 12. hadseregcsoporthoz tartozó Patton tábornok csapatai március 22-én Oppenheim mellett villámgyorsan pontonhidakat építettek, majd az átrobogó 3. amerikai hadsereg három nap múlva már a Majnát is maga mögött hagyta, s napok alatt bevette Frankfurtot és Wiesbadent. Eközben az 1. amerikai hadsereg – Remagennél átkelve – Paderborn felé fordult, hogy csatlakozzon Montgomeryhez, aki március 23-án kezdte meg az átkelést Rees és Wesel térségében, ám Reesben csak heves harcok árán tudták megtörni a keményen védekező I. német ejtőernyős hadsereg ellenállását. Az offenzíva támogatására nyugati ejtőernyős egységeket dobtak a front mögé, akiknek viszont komoly veszteségeket okozott a légvédelmi tűz, majd földet érésük után súlyos harcokat vívtak, mire legyűrték ellenfeleiket. Délen pedig a 6. hadseregcsoport március 26-án ért át a Rajna jobb partjára, s gyorsan elfoglalta Mannheimet és Speyert.

Március végén Montgomery jobb szárnya úgy hatolt be a harmadik birodalomba, mint kés a vajba, a bal szárnyon azonban nehezen kerekedtek a makacsul védekező német elit alakulatok fölé. Áprilisban aztán felgyorsult az offenzíva. A brit–kanadai hadak egy része Hollandia felé kanyarodott, főerőik pedig az Északi- és a Balti-tenger német kikötői ellen fordultak. A 6. hadseregcsoport Ausztria irányába tört előre. A leghevesebb harcokra pedig a középső frontszakaszon került sor, ahol az 1. és a 3. amerikai hadsereg indított offenzívát az óriási stratégiai jelentőségű iparvidék, a Ruhr-vidék ellen, míg a 15. hadseregnek Bonn és Duisburg térségében kellett feltartóztatnia a német egységeket. Bradley és Patton villámgyorsan bekerítette a Ruhr-vidéket védő Model tábornok B. hadseregcsoportját, majd megkezdték a védelem felszámolását. Komoly ellenállást már itt is csak az elit egységek fejtettek ki, ám makacs ellenállásuk dacára az 1. és a 3. hadsereg egymás után foglalta el az iparvidék városait. Április második hetében aztán a német nyugati front végleg megroppant, Montgomery bevette Brémát, Hamburgot, Lübecket, a 6. hadseregcsoport elérte Ausztriát, a 9. amerikai hadsereg az Elbát, Patton pedig április végén, május elején már Prága előtt állt, amikor – akárcsak a 9. hadseregnek – meg kellett állnia. A nyugati vezetők ugyanis tiszteletben tartották a szovjetekkel kötött megállapodásokat. Németország leendő nyugati megszállási övezeteit mindenesetre már a britek, az amerikaiak és a franciák uralták.

Keleten a nácik három védelmi vonalat alakítottak ki: az elsőt az Odera és a Neisse bal partján, a következőt 10–20 km-rel nyugatabbra, a harmadikat pedig még közelebb Berlinhez. A német csapatokkal szemben Zsukov marsall 1. belorusz frontja, Rokosszovszkij marsall 2. belorusz frontja és Konyev marsall 1. ukrán frontja sorakozott fel, melyek frontális támadást terveztek az Odera menti erődvonalak ellen, hogy azután észak és dél felől bekerítsék, majd elfoglalják Berlint. A támadást április 16-án kezdték meg, heves tüzérségi előkészítés után. Az első rohamokat Zsukov indította, ám Konyev hamarabb küzdte le az elkeseredetten védekező németek ellenállását, s az offenzíva másnapján már a Berlint átszelő Spree folyónál állt. Zsukovnak komoly gondokat okozott az Odera és Berlin közötti Seelowi-magaslatok elfoglalása, ahol a nácik nemcsak elszántan, hanem ügyesen is harcoltak, ám mindezek ellenére április 19-re mindhárom védelmi vonalat áttörték a szovjetek, s készen álltak arra, hogy megkezdjék a német főváros ostromát. Ám Berlint ugyancsak három védelmi gyűrű övezte: az elsőt 40 km-re a fővárostól, a másodikat a külvárosok határán, a harmadikat pedig a belvárosban építették ki. Az utcákon barikádokat, tankcsapdákat is emeltek, s a vasbeton légvédelmi tornyok légvédelmi ágyúit, gépágyúit is fel lehetett használni a földi célpontok ellen is. A katonák mellett pedig még az alig kiképzett civilekből felállított Volkssturm-alakulatokat is bevetették.

Az ostromot Zsukov kezdte meg észak felől, április 21-én, míg Konyev délről indította meg támadását. Mivel az amerikaiak az Elbánál megálltak, az ott felszabadult német csapatok a főváros felmentésére indultak, és át is törték Konyev arcvonalát, ám a marsall erősítéseket vetett be, megállította az ellentámadást, s visszavetette a csapatokat. Ezt követően Zsukov egymás után foglalta el az északi külvárosokat, míg Konyev a Tempelhof-repülőtér felé tört előre, és április 26-ra bezárult a szovjet gyűrű a belváros körül. Ekkor indult meg az utolsó roham, óriási erejű tüzérségi tűz fedezete alatt. Minden addiginál hevesebbé vált a küzdelem, minden talpalatnyi területért elkeseredett harcok dúltak, és nemcsak a vesztes németek, hanem a győztes szovjetek is súlyos veszteségeket szenvedtek. Április 28-án vette kezdetét a kormánynegyed ostroma, mely jószerivel romhalmazzá vált. Április 30-án – nem sokkal azután, hogy Hitler feleségül vette szeretőjét, Eva Braunt – a Führer és hitvese a Birodalmi Kancellária bunkerében öngyilkos lett. Ugyanaznap foglalták el a szovjetek a Reichstagot, kitűzve kupolájára zászlajukat. Május 2-án pedig Weidling tábornok, a berlini helyőrség parancsnoka kapitulált. Berlin ostroma véget ért. A részeg, erőszakoskodó szovjet katonák terrorja azonban még egy ideig eltartott.

Hitler végrendeletében Dönitz tengernagyot, a német haditengerészet főparancsnokát nevezte ki államfővé, aki tudta, hogy elkerülhetetlen a fegyverletétel. Május 2-án életbe lépett az Észak-Olaszországban harcoló német csapatok kapitulációja, két nap múlva letették a fegyvert a hollandiai, dániai és norvégiai német erők. Május 7-én Dönitz felhatalmazásával Jodl vezérezredes Reimsben aláírta Németország feltétel nélküli kapitulációját. Sztálin azonban nehezményezte, hogy a nyugati szövetségesek által ellenőrzött területen írták alá az okmányt, és kikövetelte, hogy a szovjetek által uralt Berlinben ismételjék meg a kapitulációt. A szövetségesek engedtek, s bár nem a rommá bombázott, lőtt Berlinben, hanem a mellette fekvő Karlhorstban Keitel tábornagy is aláírta a megismételt kapitulációt, közép-európai idő szerint 22.43-kor, amikor viszont moszkvai idő szerint már május 9-ét, 00.43-at mutattak az órák. Ezért tartják nyugaton május 8-át a világháború európai harcai lezárulása napjának, s ezért ünnepelték a Szovjetunióban, illetve ma is Oroszországban május 9-ét a győzelem napjaként. Ugyanakkor Norvégiában az ott állomásozó német csapatok egy része csak május 8-án, a Csatorna-szigeteket megszállva tartó egységek a következő napon, Helgoland sziget helyőrsége május 11-én kapitulált. Az utolsó összecsapások színhelye Prága volt, melyet május 12-én szabadították fel a szovjet csapatok. Az utolsó német egységek pedig – Jugoszlávia területén – három nappal később tették le a fegyvert. Európában lezárultak a II. világháború harcai.

Lajos Mihály