Sajó Sándor: Magyarnak lenni
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Magasba vágyva tengni egyre – lent;
Mosolyogva, mint a méla őszi táj,
Nem panaszolni senkinek, mi fáj;
Borongni mindig, mint a nagy hegyek,
Mert egyre gyászlik bennünk valami:
Sokszázados bú, amelyet nem lehet
Sem eltitkolni, sem bevallani.
Magányban élni, ahol kusza árnyak
Bús tündérekként föl-fölsírdogálnak,
S szálaiból a fájó képzeletnek
Fekete fényű fátylat szövögetnek,
És bút és gyászt és sejtést egybeszőve
Ráterítik a titkos jövendőre...
Rabmódra húzni idegen igát,
Álmodva rólad: büszke messzi cél,
S meg-megpihenve a múlt emlékinél,
Kergetni téged: csalfa délibáb!...
Csalódni mindig, soha célt nem érve,
S ha szívünkben már apadoz a hit:
Rátakargatni sorsunk száz sebére
Önámításunk koldusrongyait....
– Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
Magyarnak lenni: tudod, mit jelent?
Küzdelmet, fájót, végesvégtelent.
Születni nagynak, bajban büszke hősnek,
De döntő harcra nem elég erősnek;
Úgy teremtődni erre a világra,
Hogy mindig vessünk, de mindig hiába,
Hogy amikor már érik a vetés,
Akkor zúgjon rá irtó jégverés...
Fölajzott vággyal, szomjan keseregve
A szabadító Mózest várni egyre:
Hogy porrá zúzza azt a szirtfalat,
Mely végzetünknek kövült átkaul,
Ránk néz merően, irgalmatlanul,
S utunkat állja zordan, hallgatag...
Bágyadtan tűrni furcsa végzetünk,
Mely sírni késztő tréfát űz velünk,
S mert sok bajunkat nincs kin megtorolni:
Egymást vádolni, egymást marcangolni!
– Majd, fojtott kedvünk hogyha megdagad,
Szilajnak lenni, mint a bércpatak,
Nagy bánatoknak hangos lagziján
Nagyot rikoltni: Hajrá! húzd cigány! –
Háborgó vérrel kesergőn vigadni,
Hogy minekünk, hajh! nem tud megvirradni,
Hogy annyi szent hév, annyi őserő,
Megsebzett sasként sírva nyögdelő,
Mért nem repülhet fönn a tiszta légben,
Munkás szabadság édes gyönyörében –
Hogy mért teremtett bennünket a végzet
Bús csonkaságnak, fájó töredéknek!...
Tombolva inni hegyeink borát,
Keserveinknek izzó mámorát,
S míg vérünkben a tettvágy tüze nyargal,
Fölbúgni tompa, lázadó haraggal –
S mikor már szívünk majdnem megszakad:
Nagy keservünkben,
Bús szégyenünkben
Falhoz vágni az üres poharat...
– Én népem! múltba vagy jövőbe nézz:
Magyarnak lenni oly bús, oly nehéz!...
De túl minden bún, minden szenvedésen,
Önérzetünket nem feledve mégsem,
Nagy szívvel, melyben nem apad a hűség,
Magyarnak lenni: büszke gyönyörűség!
Magyarnak lenni: nagy s szent akarat,
Mely itt reszket a Kárpátok alatt.
Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva:
Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;
Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét,
Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,
Féltőn borulni minden magyar rögre,
S hozzátapadni örökkön-örökre!...
(1910)
Sajnos idén is elmaradt az 1848-as szabadságharc méltó megünneplése. Idén is elmaradt a magyar feltámadás, a nemzeti egység eljövetele. A bűnös megint a politika, a hataloméhség, a kisstílű irigység, a gyűlölet, a türelmetlenség, no meg jó adag idegen befolyás. Mennyire másabb volt anno 1848-ban, amikor a magyar nem egymás ellen, hanem együtt ment az utcára, együtt vágyott az önrendelkezésre, a szabadságra. Együtt volt a pesti utcákon hömpölygő tömegben a nemes, a polgár, a munkás, a földműves, a zsellér; nem a balhéért, nem a pusztításért mentek, nem haszonért, nem forintért. Együtt mentek, együtt léptek a tettek mezejére, hogy többek legyenek osztráknál, románnál, tótnál, rácnál, németnél, minden ellenségnél együttvéve. 1848-ban megszületett a magyar nemzet – sajnos mi, kései utódok nem tudtunk felnőni ezen bátor és nemes emberekhez! Pedig történjén bármi:
„Ha küszködőn, ha szenvedőn, ha sírva: / Viselni sorsunk, ahogy meg van írva;/ Lelkünkbe szíva magyar földünk lelkét, / Vérünkbe oltva ősök honszerelmét,/ Féltőn borulni minden magyar rögre,/ S hozzátapadni örökkön-örökre!...”
Lengyel János
