Vasárnapi üzenet: 2023. november 19.

„Gondolj Teremtődre ifjúságod idején, míg el nem jönnek a rossz napok, és el nem érkeznek azok az évek, melyekről ezt mondod: nem szeretem őket!”      Préd. 12, 1

Az ősz beállta akarva-akaratlanul magával hoz egyfajta szembesülést az elmúlással. A kertekből való betakarítás, a fák lombjainak lehullása, a szürke reggelek valahogy arra irányítják a figyelmünket, hogy minden, ami él, megadja magát az enyészetnek. Különösen is megterheli ilyenkor a gondolatainkat a halottak napja, az elhunytakról való megemlékezés és a számvetés: hány embertől kellett már elbúcsúznom, hány sírra viszek virágot, hány arc merül lassan feledésbe. Talán éppen ebben az időszakban kellene a leginkább arra összpontosítanunk, hogy ne az életet nézzük a halál felől, hanem a halált az élet felől. A hívő embernek egészen tisztában kell lennie azzal, amit Pál leírt a filippibeli gyülekezetének: „Nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti számomra, akkor, hogy melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél; de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak” (Fil. 1, 21–24). A földi életpályának nem a hossza a meghatározó, hanem a tartalma. Az apostol szavait ízlelgetve komolyan el kell gondolkodnunk azon, hogy a magunk életében mik a prioritások: a tartalmas, gyümölcstermő élet vagy a magunk elképzeléseinek üldözése.

Voltaképpen a mai életritmus mellett nem kell csodálkoznunk azon, hogy az emberek minél több évet szeretnének megélni, hiszen állandó lemaradásban vagyunk önmagunkhoz képest. Sokkalta több tennivaló, terv és álom halmozódik fel a képzeletbeli listánkon, mint amennyit meg is tudunk valósítani a magunk lehetőségei szerint. S a legkínosabb ebben a rohanásban az, hogy valahogy háttérbe szorul az ember lelki világa. Törődünk a külsőnkkel, az értéktárgyainkkal, az otthonunkkal, a tanulmányainkkal, a szakmai előrehaladásunkkal; keressük a kikapcsolódási lehetőségeket, szórakozást, utazási lehetőségeket. S mindeközben elfelejtünk törődni az Istennel való kapcsolatunkkal, nem keressük az Ő akaratát, és megfeledkezünk róla, hogy a legnagyobb dolog, amit csak megkaphatunk ebben a földi életben – a mennyei polgárjog, s ezen keresztül a Krisztust követő életvitel. Ezt pedig nem lehet elég korán kezdeni.

Természetesen Isten vezetése és áldása nélkül is meg lehet próbálni rendbe hozni az életünket, javítgatni a tévedéseinket, szembeszállni a vétkeinkkel; sajnos azonban azt fogjuk tapasztalni, hogy még mélyebbre jutunk, még inkább belebonyolódunk a gondjainkba. Különösen az öregkorra igaz, hogy az ember a maga módján szeretne mindent rendbe hozni, de legtöbbször kínos baklövéseket produkálunk. Saul király vén korára halottidézőhöz jár tanácsért (1 Sám. 28, 7); Salamon részben politikai megfontolásból, részben élvezetből több száz feleséget szerez öreg fejjel (1 Kir. 11, 1–3); az istenfélő Nóénak éppen idős korában sikerül úgy berúgnia, hogy meztelenül hever a sátrában (1 Móz. 9, 21–22). Az emberélet rövidségével, mulandó voltával szembesülve sokszor hoznak rendkívül rossz döntéseket még a megfontoltan élő emberek is.

A Szentírás persze bemutat nekünk olyan embereket is, akik éppen öreg korukra lesznek hűséges és állhatos szolgái az Úrnak. Mózes például nyolcvanévesen válik alkalmas eszközzé az Isten kezében arra, hogy kivezesse a népet Egyiptom földjéről. Az öregkor nem feltétlenül jelent haszontalanságot, tehetetlenséget. Isten kész megáldani földi életünk utolsó földi szakaszát is. A lényeglátás, a dolgaink letisztulása, hitünk megszilárdulása tulajdonképp azt jelenti: készen állunk. Akár Simeon, aki karjába zárhatta a gyermek Jézust, és ezt mondta: „Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, mert meglátták szemeim üdvösségedet” (Lk. 2, 29–30). Nem tudhatjuk, hogy mennyi ideig haladunk a földi pályán, hány esztendő és hány lehetőség adatik még nekünk, a mi dolgunk annyi, hogy mindenkor készen álljunk, reménységgel nézve az eljövendő életre.

Szimkovics Tibor
ráti és minaji lelkipásztor