Csokonai Vitéz Mihály: November

Eljött már november didergő hónapja,

Hideg szele a fák ágait megcsapja.
Meghalva elhullnak a sárga levelek,
Játszadoznak vélek a kegyetlen szelek.
Az ajtónál álló télnek hideg zúzza
A zőld ligeteket s mezőket megnyúzza.
Hideg esső csorog, csepeg egész éjjel,
A fázékony Auster havat is hány széjjel.
A borongós égnek sűrű felhőzése
Házba zárt szívünknek kedvetlenedése.
Jer, barátom, minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel.
Van elég gesztenye, van elég noszpolya,
Van dió; melyik kell? mind jó borkorcsolya.
Gazdagabbak leszünk akármely bárónál,
Csendességben űlvén itt a kandallónál.
Az az óros kancsó megint jár közöttünk,
Tudod, mint tegnap is, mikor haza jöttünk.
Még ugyan a borom nem forrt ki egészen,
De semmi; potomra minek heverésszen?
Most még jobban is csúsz, mert édes valóba,
S különben sem látszik színe a kancsóba.
És ha az elsőtől még kedved nem dúzzad,
A másik kancsót is körömhegyig húzzad.
Magam is fogok te utánad tenni:
Törik, szakad, mégis vígan kell ma lenni.
Vígan ma, barátom! és ha pitizálunk,
Róziról is egy-két sort dallarizálunk.
S ki tudja? hátha még táncot is kell várni?
S hatos minétet is fogunk ketten járni?
Neveted? de több is történhetik itt még:
Bolond az, barátom, aki okos mindég!
Le kell a mord képet néha-néha tenni.
S ha ennyi hívságra nem fogunk is menni:
Jer, legalább minden únalmat űzzünk el
Az új boron vídám beszélgetésünkkel!

Hol vannak már a havas telek? Ma már decemberben és januárban is elvétve esik a hó, nemhogy novemberben. A hideg, a csontba hasító északi szél annyira nem hiányzik, a hó viszont igen. Legalább a téli ünnepek alkalmából öltözhetne fehérbe a táj. Mit tudott még Csokonai Vitéz Mihály az üvegházhatásról, a globális felmelegedésről? Annál inkább ismerte a fortélyát, hogyan kell elűzni az unalmat és a bánatot jó magyar borokkal. Bizony bolond, ki mindig csak a világ terhét cipeli lelkében, csak a mindennapok gondjára bír gondolni, mikor annyi más, szép és hasznos dolog van a világon: a jó borok, s hogy magamnak kedvezzek, a jó sörök és étkek, nem utolsósorban a fehérnépek. Akiket így nevezni ma már nem píszí, sőt némelyike önmagát férfinak hiszi. Némely férfi szégyene lett a női nemnek, s ily furcsaságok mindenhol teremnek.

Tegyük hát félre a komor dolgokat, és üljünk oda a tragikusan fiatalon elhunyt lánglelkű költővel a képzeletbeli kandalló elé, hogy hív költészete melegítse fel lelkünk fagyos termeit! Azt javaslom mindenkinek, hogy töltsön magának a kedvenc italából, és jóbarátoktól körülvéve olvassa el ezt a verset, szeretettel gondoljon nagy költőnkre és azon időkre, amikor még együtt volt az ország és a nemzet!

Lengyel János