Benjámin László: Egy költő-kritikusomhoz

Elég magas a zöld Mecsek,

hogy meghallgassam, mit fecseg?

Csepp lurkó, orr-alatti-csepp,

velem akarsz kikötni?

Dallamot nem tudsz a dudán,

ne döfd hát más dudás után,

jól fujva – máskép nem tud ám

a kecske bőre döfni.

Honnan tudnád te, hogy mi szép?

Izlelni verseim izét

az üres bendő nem elég,

bizony, nagyobb az mint magad,

olyan dühödten ne harapd,

formáin aprócska fogad

recsegve hull ki, mókus!

Erő, felnőtt ész kellenék,

hogy megpecsételd más becsét,

de nem való neked pecsét –

rossz költő: rossz pecsétőr.

Én értem s szánom mérgedet,

de semmit sem segíthetek,

miért nem szíttál több tejet

múzsád apadt csecséből?

A magyar irodalomban minden korban előfordultak ellentétek, a szerzők közötti veszekedések, világnézeti, szakmai vagy magánjellegű viták. Gondoljunk csak a népi írók és az urbánusok ellentétére, vagy a kommunista–nemzeti szembenállásra, a napjainkban tapasztalható globalista–nemzeti ellentétre! Ott volt még az Aczél Endre fémjelezte három T program, ami arra volt hivatott, hogy megtörje a rendszerkritikus hangokat, az írókat az állami etető előnyeivel próbálta megnyerni. Ennek hatására olyan jelentős írók is behódoltak, mint Illyés Gyula.

Benjámin László Baumgarten József Attila- és kétszeres Kossuth-díjas költő az 1930-as években csatlakozott a szocdem mozgalomhoz. Első verse a Népszavában jelent meg, később a lap munkatársaként is dolgozott. Meggyőződéses baloldali gondolkodó volt, akinek egy ideig töretlenül ívelt felfelé a pályája. Az 1950-es évek elején óvatos kritikával illette a kommunista rendszert. Nem volt ellenálló, mindvégig megmaradt lelkes baloldalinak, csupán a túlkapásokra hívta fel a figyelmet. Ennek lett a következménye, hogy előbb Révai József, majd Farkas Mihály is felelősségre vonta a versei miatt. Ne feledjük el, hogy ez a magyar történelem egyik legsötétebb korszaka volt, egy mondat, egy szó az író életébe is kerülhetett. Ezért tartom egyedinek ezt a verset, amely 1948-ban jelent meg, mert a költő emberi arcát mutatja meg, aki a költészet eszközeivel keményen visszaszól az őt bíráló pályatársnak. Sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy kinek szól a vers. Mindenesetre abban a korban, amikor a költészetben is az ideológia, az osztályharc, a munkafront és egyéb kommunista szörnyűségek uralkodtak, ez a vers egy üde hang, egy emberi megnyilvánulás, amelyet nem tudtak elhallgattatni még a véres diktatúra „orr-alatti-csepp” csinovnyikjai sem.

Lengyel János