Izrael és a Hamasz mostani háborúja – és ami mögötte van…

Ez év október 7-én a Gázai övezetet uraló Hamasz iszlamista terrorszervezet minden eddiginél komolyabb támadást indított Izrael ellen, több ezer rakétát lőttek ki izraeli célpontokra, emellett a szervezet harcosai behatoltak a zsidó állam területére, ahol főleg a polgári lakosságot rohanták meg, s iszonyatos mészárlást vittek végbe kötöttük, miközben túszokat is szedtek, akiket magukkal hurcoltak. Az izraeli védelmi erők még a nap folyamán felszámolták vagy kiszorították a terrorista csoportokat, majd megindult a válaszcsapás. De mi minden áll a konfliktus hátterében?

A gyökerek évezredekre nyúlnak vissza. A Kr. e. III. és II. évezred fordulóján sémi kánaánita törzsek telepedtek meg a Szentföldön, majd a Kr. e. XV. vagy XIII. században a szintén sémi zsidók hódították meg a terület keleti részét, ahol később királyságot hoztak létre, míg a nyugati területeket a Kr. e. XII. században a nem sémi filiszteusok foglalták el, megalapítva ott öt, egymással szövetséges városállamot, ám a Kr. e. VII‒VI. századtól már nem említik őket a források, valószínűleg beolvadtak a helyi lakosságba, nevüket viszont megörökölte az egykor általuk uralt terület, sőt egyre nagyobb térséget jelöltek meg vele. Több ókori birodalom után Kr. e. 63-ban a rómaiak hódították meg a Szentföldet, Kr. u. 66-ban a zsidók fellázadtak uralmuk ellen, ám hét év múltán harcuk elbukott, akárcsak a Kr. u. II. században a Bar Kochba-felkelés. Ezt követően a legyőzött zsidók nagy része elhagyta hazáját, tovább gyarapítva a már addig is létező diaszpórát, a rómaiak pedig a Iudaea (olv. Júdea) provincia nevet is eltörölték, és Syria Palaestina néven egyesítették e két tartományt. (A latin Palaestina (olv. Palesztina) név a filiszteusok zsidó megnevezéséből – plistim – származik.) A Kr. u. VII. századi nagy arab hódítások során aztán Palesztina is arab kézre került, a nem izraelita lakosság elarabosodott, és nagy részük muzulmán lett, bár kis számban keresztények is maradtak közöttük. Újabb impériumváltások után 1516‒1517-ben a terület az Oszmán Birodalomé lett, az itt élő arabok pedig csak a XIX. századtól kezdték palesztinoknak nevezni magukat, s ekkor alakult ki nemzeti identitásuk.

Ugyancsak az 1800-as években született meg a cionista mozgalom, mely célul tűzte ki a zsidó államiság újjáélesztését a történelmi Izrael területén, valamint a zsidó érdekek védelmét a világ más országaiban. Az első zsidó telepesek a XIX. század második felében érkeztek meg Palesztinába, és kezdtek földeket vásárolni a helyi araboktól, akik viszont lassan rossz szemmel kezdtek tekinteni a bevándorlókra. Az 1800-as évek végén még csak kisebb atrocitások érték őket, az 1900-as évek elején azonban már halálos áldozatokkal járó összetűzésekre is sor került, így a telepesek önvédelmi osztagokat kezdtek szervezni. A növekvő feszültség közepette érte el a területet az I. világháború. A központi hatalmak oldalán harcoló Oszmán Birodalom megannyi, arabok által lakott területre is kiterjedt: a mai Szíriára, Jordániára, Irakra, Libanonra, Szaúd-Arábia nyugati partvidékére, valamint Palesztinára. Mind a függetlenségre vágyó arabok, mind az önálló államiságot óhajtó zsidók az antanthatalmak közé tartozó Brit Birodalomtól reméltek segítséget kapni törekvéseik eléréséhez. Arab felkelés tört ki a törökök hátországában, a zsidók pedig egy hadtesttel, illetve egy lövészzászlóaljjal vettek részt a harcokban az angolok oldalán. A brit vezetők önálló államiságot ígértek az araboknak is, nemzeti otthont a zsidóknak is, az Oszmán Birodalom összeomlása, majd az I. világháború befejeződése és a Népszövetség megalakulása után azonban Nagy-Britannia népszövetségi mandátumterületként megszerezte Irakot, Jordániát (akkori nevén: Transzjordániát), valamint Palesztinát, míg Franciaország ugyancsak mandátumterületként Szíriát (mely akkor még Libanont is magába foglalta). Palesztinában viszont a háború vége után sem lett béke, újabb és újabb arab támadások érték a zsidókat. A kedélyek lecsillapítása végett a britek időnként korlátozták bevándorlásukat, ám a feszültség egyre nőtt, a telepesek önvédelmi erői mellett már zsidó szélsőségesek is megjelentek, akik a palesztin erőszakra ártatlan palesztinok megölésével válaszoltak, mely akciókat a Zsidó Ügynökség is elítélte. 1936-ban aztán kirobbant a nagy palesztin felkelés, mely egyszerre irányult a telepesek és az angolok ellen, s csak 1939-re verték le. A II. világháború után a palesztin‒zsidó konfliktus polgárháborúvá fajult, a britek képtelenek voltak helyreállítani a rendet, sőt már a zsidók is harcolni kezdtek ellenük. A mandátum 1948-as lejárta előtt az ENSZ Közgyűlése 1947. november 29-én elfogadta a kétállamos megoldást: Palesztina területén alakuljon meg egy zsidó és egy palesztin állam, melyek határait is meghúzták, az arab országok azonban nemmel szavaztak, s miután 1948. május 14-én kikiáltották Izraelt, a már függetlenné vált Egyiptom, Szíria, Libanon, Jordánia és Irak támadást indított az épphogy létrejött ország ellen, hogy felszámolják azt. A zsidók viszont nemcsak megvédték függetlenségüket, hanem egyes, a palesztin államnak ítélt területeket is elfoglaltak, ahonnan a palesztin lakosság nagy része a környező arab országokba menekült. 1949-ben aztán véget ért a háború, a tervezett palesztin állam legnagyobb részét képező Ciszjordániát Kelet-Jeruzsálemmel (az óvárossal) együtt Jordánia, a Gázai övezetet pedig Egyiptom csatolta magához. Kasszem iraki elnök 1959-ben felvetette, hogy a két területen alakuljon meg a Palesztin Köztársaság, ám a palesztin‒zsidó konfliktus lezárulásával kecsegtető tervet senki sem fogadta el.

Időközben 1956-ban a szuezi csatornaövezet államosítása miatt az azt birtokló angolok és franciák támadást indítottak Egyiptom ellen, melybe Izrael is bekapcsolódott, mivel az egyiptomiak lezárták a csatornát hajói elől. A támadást az USA sem helyeselte, a Szovjetunió élesen elítélte, s a támadók visszavonultak. 1967-ben aztán Nasszer egyiptomi elnök négyes szövetséget kovácsolt össze Egyiptom, Szíria, Jordánia és Irak részvételével, mely célul tűzte ki a zsidó állam megsemmisítését. Az izraeliek azonban megelőző háborút indítottak Egyiptom, Szíria és Jordánia ellen, hat nap alatt fényes győzelmet arattak ellenfeleik fölött, viszont elkövették azt a politikai hibát, hogy elfoglalták Kelet-Jeruzsálemet, Ciszjordániát, a Golán-fennsíkot, a Gázai övezetet, valamint a Sínai-félszigetet. Az ENSZ nem ismerte el a hódításokat, a ciszjordániai zsidó telepek létrehozása pedig olaj lett a tűzre. A következő évben Izrael részben az 1964-ben megalakult, s Jordánia területéről támadásokat indító Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) felszámolása, részben a Jordán teljes völgyének az elfoglalása végett betört Jordániába, ám az arab ország hadserege és a palesztin fegyveresek visszaverték a támadást. 1970 szeptemberében azonban fegyveres konfliktus tört ki a jordániai vezetés és a PFSZ között, az utóbbi kénytelen volt elhagyni addigi bázisát, s Libanonba települt át. Három év múlva aztán a megerősödött Egyiptom és Szíria újabb kísérletet tett Izrael felszámolására. Meglepetésszerű támadásuk a vereség szélére sodorta a zsidó államot, ám hadseregei előbb megállították az arabok előretörését, majd sikeres ellentámadásba mentek át, s Izrael, ha nehezen is, de győztesen került ki a háborúból. Két évvel később a Libanonban kitört polgárháború hozott újabb csavart az arab‒palesztin‒zsidó konfliktusba. A belháborúba a PFSZ is bekapcsolódott, akárcsak – politikai érdekei által hajtva – Szíria, az USA és Izrael. A palesztinok rakétákkal támadták Észak-Izraelt, ezért a zsidó állam 1982 júniusában behatolt Libanonba, ahonnan kiűzték a PFSZ-t, ám helyébe lépett az Izraellel is szembenálló libanoni terrorszervezet, a Hezbollah, a PFSZ pedig a megszállt területeken intifádák (felkelések) formájában folytatta a harcot, melyek közül az első 1987-től 1993-ig tartott.

Amerikai közvetítéssel azonban lépések történtek az arab‒izraeli és a palesztin‒zsidó megbékélés irányában. 1978-ban Egyiptom és Izrael békejobbot nyújtott egymásnak: a Nílus-menti állam az arab országok közül elsőként elismerte Izraelt, cserében visszakapta az 1967-es háborúban elvesztett Sínai-félszigetet. 1993-ban Jichak Rabin izraeli miniszterelnök és Jasszer Arafat, a PFSZ elnöke aláírta az oslói megállapodást, melynek értelmében a PFSZ elismerte Izrael államot, elutasította az erőszakot és a terrorizmust, Izrael pedig hivatalosan elismerte a PFSZ-t mint a palesztin nép hivatalos képviselőjét, s megalakultak az első palesztin önkormányzatok. Megkezdődtek a csapatkivonások. Az 1995-ben aláírt második oslói megállapodás rögzítette az izraeli csapatok Ciszjordániából való kivonásának a szakaszait és még több palesztin önkormányzat létesítését, ugyanakkor engedélyezte a már meglévő zsidó telepek fennmaradását, melyeket továbbra is izraeli katonák védhetnek. 1999-ben Ehud Barak izraeli miniszterelnök és Arafat egyezsége nyomán Ciszjordánia 40 százaléka a Palesztin Nemzeti Hatóság ellenőrzése alá került, tervezték, hogy folyosó nyíljon Ciszjordánia és a Gázai övezet között, s megkezdődjön a gázai kikötő kiépítése. Minden a legjobb úton haladt a palesztin államiság felé. Ám 2000-ben Arafat visszautasította az amerikaiak által kidolgozott előremutató béketervet, majd kezdetét vette a második, többéves intifáda, zavargásokkal, öngyilkos palesztin merényletekkel, ártatlan civilek halálával is járó zsidó válaszcsapásokkal. Izrael önvédelemből fallal vette körül Ciszjordániát és a Gázai övezetet, majd 2005-ben kivonta csapatait az övezetből és négy ciszjordániai településről, hogy kimozdítsa a békefolyamatot a holtpontról. 2006‒2007-ben azonban a Gázai övezetben hatalomra került a Hamasz, mely a békére hajló PFSZ fegyvereseivel is összecsapott, a béketárgyalások alatt felrobbantotta azok főhadiszállását, és kiűzte őket Gázából.

De mi is a Hamasz? Az 1928-ban Egyiptomban létrehozott iszlám fundamentalista szervezet, a Muszlim Testvériség egyik fegyveres szárnyaként alakult meg Gázában, 1987-ben. Nem ismeri el Izraelt, s palesztin államot akar létrehozni a történelmi Palesztina egész területén. A 2. intifáda kezdete óta támadásokat hajt végre zsidó katonai és polgári célpontok ellen. 2007-től pedig a Hamasz és kisebb mértékben az Iszlám Dzsihád terrorszervezet rakétákkal lövi Izraelt, mely légicsapásokkal válaszol, 2008‒2009 fordulóján még szárazföldi csapatokat is bevetett ellenük, ám nemzetközi tiltakozásra január közepén kivonta az egységeket. A csapások és a válaszcsapások azonban nem szűntek meg, s így érkeztünk el az október 7-i támadáshoz, melyre – mint Ali Baraka, a Hamasz külkapcsolati vezetője elmondta – két évig készültek. A háború pedig több hétig, ha nem hónapig is elhúzódhat. De mi lehet a végső megoldás? A túlzsúfolt Gázában nyomorognak a blokád miatt, ám nem lenne blokád, ha abbamaradnának a terroristák támadásai. Viszont a terroristák nem hajlanak a kétállamos megoldás elfogadására, noha csak ez hozhatná el a békét, amit a több mint egy évszázad alatt felgyülemlett kölcsönös sérelmek ellenére is meg lehetne teremteni, ha mindenütt a mérsékeltek kezébe kerülne a vezetés.

Lajos Mihály