Kárpátaljai fiatalok a nagyvilágban – beszélgetés Kobál Annával

A Nemzetpolitikai Államtitkárság kezdeményezéseként nemrégiben újraindult a Kőrösi Csoma Sándor Program (KCSP), melynek célja a diaszpóra magyarságának megszólítása, valamint a diaszpóra közösségi és kulturális életének megszervezése, a magyar nyelvismeret fejlesztése és szinten tartása a kiérkező ösztöndíjasok segítségével. Ahogyan azt illik, Kárpátalját az előző kiírásban is képviselték e nemes ügy érdekében. A munkácsi születésű Kobál Anna mesélt a Kanadában eltöltött 9 hónapjáról.

‒ Hol tájékozódtál erről a remek lehetőségről, és miért döntöttél úgy, hogy belevágsz?

‒ Először Kárpátalján találkoztam a KCSP-vel, ahová mindig jöttek fiatalok, nemcsak a Kőrösi-, hanem a Petőfi-program keretében is. Rendkívül pozitív kezdeményezésként éltem meg azt, hogy a magyar kormány határozottan támogatja a fiatalok külföldre való utaztatását, hogy munkájukkal támogassák és segítsék a határon túl, valamint a diaszpórában élő magyar közösségeket. Szívem csücske a kárpátaljai magyar cserkészet, igyekszünk minél több programot szervezni a gyerekeknek, és pont egy ilyen alkalmon találkoztam olyan ösztöndíjas fiatalokkal, akik segítették a gyerekek közötti munkánkat többek között a cserkésztáborokban is. Ők meséltek erről az ösztöndíjról, és én már akkor eldöntöttem, hogy ha sikerül, akkor egyetemi tanulmányaim közben vagy diplomaszerzés után mindenképp szeretnék élni ezzel a lehetőséggel. Ennek a kívánságnak két oka is volt: szerettem volna látni az Európán túl elhelyezkedő „nagyvilágot” is, továbbá érdekelt, hogy miként állnám meg a helyem egy, a külföldi magyar diaszpórában munkálkodó fiatalként.

‒ Miért pont Kanada, vagy esetleg valamelyik más állam magyar közössége vonzott?

‒ Elsődleges célpontként Új-Zélandot tűztem ki, ám mivel tavaly a déli féltekén elhelyezkedő lehetséges célpontok csak később kerültek meghirdetésre, így Kanadára esett a választásom. Elsősorban az motivált, hogy minél távolabb utazzak Európától, a festői szépségű táj sem volt elhanyagolható szempont, továbbá kitétel volt egy olyan célállomás, ahol minél nagyobb létszámú, többnyire egy tömbben élő magyarokkal kelljen foglalkoznom. Így kerültem Ontarióba.

‒ Melyik befogadó szervezethez kerültél?

‒ Torontóban a Szent Erzsébet-plébánia, Hamiltonban pedig az Arany János Magyar Iskola szerette volna, hogy magyar nyelvet tanítsak a környéken élő magyar gyerekek számára. A magyar nyelv oktatása mellett bekapcsolódtam a környéken élő magyar cserkészek kis világába, de néptáncot is oktattam, valamint különböző rendezvények megszervezéséből is aktívan kivettem a részem. Igaz, hogy nem vagyok nagy néptáncos, de ez a közel egy év kitűnő lehetőség volt, hisz én is fejlődhettem, továbbá óriási élmény volt a néptánc továbbadása a gyerekeknek. Ezek mellett elvállaltam a magyar iskola könyvtárának a rendszerezését és igazgatását is, amit még a korábbi ösztöndíjas kezdett meg.

‒ Felnőttekkel is foglalkoztál?

‒ A hamiltoni iskolában körülbelül 40 gyereket vettem a szárnyaim alá, Torontóban már más volt a helyzet, ott egy nagyobb magyar közösségbe csöppentem bele: megközelítőleg 100 gyerek várta a magyarnyelv- és néptáncoktatást, valamint a kárpátaljai magyar cserkészet kínálta élményeket. Sajnálatos módon nem volt mindig teljes a létszám, hisz az oktatás szombatonként volt, amikor a szülőknek nem mindig állt módjukban elengedni vagy elhozni a gyerekeket a foglalkozásokra. A tanítás után kezdődött a cserkészprogram, ahol teljes mértékben szabad kezet kaptam a foglalkozások megvalósításának a menetében, amelyben természetesen segítettek az ottani csapatparancsnokok is.

‒ Mesélj az ontariói magyar diaszpóráról. Hogy fogadtak, könnyen be tudtál illeszkedni?

‒ Mindkét helyen úgy éreztem, hogy befogadtak a „kis” családjukba, de Hamilton közelebb állt hozzám, hisz életvitelszerűen ott laktam 9 hónapot, és ami még fontosabb, olyan volt, mint az otthoni, munkácsi közösségünk: kicsit zártabbak voltak, de akit befogadtak, az attól kezdve élete végig közéjük tartozik. Az ott élő magyarok létszámát nem tudnám pontosan megmondani, mert csak a nagyobb rendezvényeken, bálokon gyűlt össze nagyobb tömeg, akár 400 ember is.

‒ Akkor volt feladatod bőven.

‒ Természetesen nem hagytak unatkozni, főleg októberben, hisz Kanada legnépesebb tartománya, Ontario elfogadta azt a törvényt, amely 2022. április 11-én hatályba lépve minden év októberét hivatalos a magyar örökség hónapjává ‒ Hungarian Heritage Month ‒ nyilvánította. Ennek köszönhetően rengeteg programot szerveztünk októberben, de amire talán a legbüszkébbek vagyunk, az egy hagyományos magyar esküvő bemutatása és „eljátszása” volt.

‒ Kanadából visszatérve hogyan gondolsz vissza az ott eltöltött 9 hónapra?

‒ Indulás előtt teljesen másra számítottam, mint amilyen lett végül valójában, hisz úgy gondoltam, hogy laza és könnyű lesz a rám váró majdnem egy év. Úgy képzeltem el a kanadai magyarság helyzetét, mint a kárpátaljaiakét, de mint kiderült, teljesen más: ott néhány területen eléggé szétszórva, nagy távolságokra élnek egymástól a magyarok, míg Kárpátalján többnyire egy tömbben, a határ mentén élünk, leszámítva természetesen az otthoni szórványközösségeket. Továbbá kicsit furcsa volt azt érezni, hogy néhány gyerek a szülők úgymond unszolása miatt jött el a magyar iskolába és az azt követő cserkészfoglalkozásokra, de igyekeztem, hogy ha még valamilyen módon kényszer is néhány fiatalnak, attól még a lehető legjobban érezzék magukat. Nagy részük csak szombatonként találkozott egymással, nem jártak egy iskolába a hétköznapokon, így ez is teljesen más, mint Kárpátalján.

Összességében nagyon örülök, hogy éltem ezzel a lehetőséggel. Rengeteg olyan dolgot kaptam az ontariói magyar diaszpóraközösségtől, amit szerintem sehol máshol a világon nem élhettem volna át. Családias légkörbe kerültem, tárt karokkal vártak, befogadtak, mindenben segítettek és támogattak. Csodálatos volt érezni azt a bizalmat, a programszervezésben kapott szabad kezet, amelyek nélkül nem lett volna annyira emlékezetes az ott eltöltött idő. Ezeknek köszönhetően rendkívül sokat fejlődtem és formálódtam.

‒ Mit üzensz azoknak, akik gondolkodnak az ösztöndíjra való jelentkezésen?

‒ Mindenképp éljenek a lehetőséggel, álljanak pozitívan hozzá, és úgy éljék majd meg ezt a lehetőséget, mintha a saját közösségükért tennék mindazt, amik ott várnak rájuk: ne csak ösztöndíjas munka legyen, hanem legyenek az őket befogadó magyar közösség teljes jogú tagjai, hisz arról szól a program, hogy az egész világon segítsük és támogassuk az anyaországon kívül élő honfitársainkat. Bátorság, ne féljetek, menjetek!

Simon Dávid