Szepesi Attila: Béla, Béla

Egy kurta évig a Széchényi Könyvtár Hírlaptárában dolgoztam

érettségi után,

mert első nekifutásra nem vettek fel a szegedi főiskolára.

Gyakran betoppant az olvasóterembe

egy kopasz öregember, akit idősebb kollégáim

nagy áhítattal duruzsoltak körül, Béla, Béla.

Megkérdeztem, ki ez a bácsika,

mire azt felelték,

a legokosabb magyar ember.

Okos vagy sem, én nem voltam elragadtatva Hamvas Bélától,

mert egyik katalóguscédulát körmölte a másik után,

és nekem kellett ingatag létra hegyében billegve

lehalásznom a polcok tetejéről

a csupa-por folyóirat-kötegeket.

Joggal nevezi Szepesi Attila – a kárpátaljai származású költő – „barbár szonetteknek” az ilyen összevissza-hosszúságú tizennégy soros szabadverseit, mint a Béla, Béla című. Ám az irántuk érdeklődő versszerető olvasó nem ezt veszi észre bennük mindenekelőtt. Hanem hogy mennyire finom rajzolatú, hol tragikus, hol pedig humoros visszaemlékezés-töredékek.

A Béla, Béla című költeményben azt a fiatalembert – egykori önmagát – tárja elénk Szepesi Attila, akinek bizony igazat adunk azonnal. Mert vajon melyik könyvtár melyik hírlaptárában dolgozó alkalmazott szereti az olyan vendéget, aki hétről hétre sok-sok katalóguscédulát ad át neki, hogy „ingatag létra hegyében billegve halássza le” a kért „folyóirat-kötegeket”?

Nem kell magyarázni, miért bájos ez a magatartás. Különösen úgy nem, hogy tisztában vagyunk vele: költőnk is azok táborát gyarapította egy kevés idő múlva, akik elragadtatással tudtak szólni Hamvas Béláról. Ha másért nem, akkor már csak azért is, mert Szepesi Attilánk igen jó barátságot ápolt Weöres Sándorral, aki pedig egyenesen mesterének nevezte Hamvast, mert ő „teremtett benne harmóniát”.

Figyelemre méltó, hogy íróink-gondolkodóink és az olvasók szövevényes útkereszteződéseinek minden fontos pontján feltűnik „a mester”, és ha figyelünk, meghalljuk a „duruzsolást” is: „Béla, Béla”...

                Penckófer János