Juhász Gyula: Karácsony felé

Szép Tündérország támad föl szívemben

Ilyenkor decemberben.

A szeretetnek csillagára nézek,

Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet,

Ilyenkor decemberben.

…Bizalmas szívvel járom a világot,

S amit az élet vágott,

Beheggesztem a sebet a szívemben,

És hiszek újra égi szeretetben,

Ilyenkor decemberben.

…És valahol csak kétkedő beszédet

Hallok, szomorún nézek,

A kis Jézuska itt van a közelben,

Legyünk hát jobbak, s higgyünk rendületlen,

S ne csak így decemberben.

„Szép Tündérország...” Azonnal feltűnik, hogy a vers egy olyan ismert világra hivatkozik – mindjárt az elején –, amely nélkül a magyar lélek soha nem tudta elgondolni az emberi igazságot.

Erről szól egész népmesekincsünk, de ezt idézi fel Petőfi Sándor felejthetetlen hőse, János vitéz is. Ide, „Szép Tündérországba” érkezik el hányattatásai végén a Kukorica Jancsiként megismert egykori kislegény, hogy szerelme oldalán – az élet vizéből föltámadt Iluskája mellett – elnyerje az örök boldogságot.

Igazság, élet vize, feltámadás, boldogság – összetartozó fogalmak. Mert nincs kétféle világ, nincs kétféle igazság, kétféle boldogság. Kétféle élet vize sincs. Minden egy. Lényegében ezt a felismerést is magában hordozza ez a Juhász Gyula-költemény, amely eredetileg kimaradt az „összes költeményeit” bemutató kötetből.

Ezért beszél a szíven esett sebek „beheggesztéséről” szerzőnk. Ezért jár az „égi szeretet” jegyében, és ezért a bizodalma, hogy az ember nemcsak „így decemberben” – mikor „a kis Jézuska itt van a közelben” –, nemcsak „karácsony felé” közeledve lehet jobb, mint amilyenné ez az élet „vágja”. Hanem: mindig...

Penckófer János