Kosztolányi Dezső: A hét lusták éneke
Minden átok, minden álom.
Öleljük kemence-odvunk,
s víg pocakkal pelyhes ágyon
csendesen, bölcsen mosolygunk.
A tüzes tető loboghat,
szikralángban éghet ágyunk,
nyújtózó élőhalottak
mért szaladjunk, mire vágyjunk?
A halál köd-ülte partján,
míg lihegtek sírva, balgán
lomha szentek, mi henyélünk.
Óh, tigris, hiéna-ember,
mikor érted meg te egyszer
a mi lajhár-bölcsességünk?
A hét lusták éneke a hátrahagyott Kosztolányi-versek egyik igen bájos darabja. A kötetekbe föl nem vett költemény 1907-ből való, abból az évből, mikor megjelenik szerzőnk első versgyűjteménye, a Négy fal között. Kosztolányi ekkor már huszonkét éves, ám A hét lusták énekében egyszerre van jelen a felnőtt és a gyermek bája. Kicsit még a jól ismert Petőfi-karaktert is megidézi. Azonnal eszünkbe villan a mi aranyos Pató Pál urunk, akinek legfőbb gondolatát olyan jólesően tudjuk idézni mindnyájan, ha lélekben fellázadunk az örökös munka ellen.
„Ej, ráérünk arra még!” – mondta Pató Pál úr 1847-ben, és mi sem bizonyítja jobban e nagyon emberi magatartás létjogosultságát, mint hogy hatvan esztendő múltán, 1907-ben egy újabb költőnknél is kifejezésre kerül. Mert van annál édesebb, mint „víg pocakkal, pelyhes ágyon csendesen, bölcsen mosolyogni”? Hát nemigen. A többiek persze „liheghetnek”, legyenek csak lótifutik, idegeskedjenek, „mi henyélünk”.
Ám ez a költemény csupán egy tizennégy soros szonett, hamar véget ér az olvasása közben elszabadult képzelet: azonnal visszajövünk komolyságunkba, a munkába. Azonnal másként látjuk Pató Pál urunkat, és másként a „hét lustákat”. Menthetetlenek vagyunk? Ha nem dolgozunk, talán nem élünk?...
Penckófer János