Markó Béla: Szilvakék

Fertőzött már a délutáni fény,

de mégis minden zugot bevilágít,

sohasem hittem volna, hogy a szilva

ennyire szilvakék lehet, Istenem,

ahogy szikrázik legalább két-három kosárnyi

szétszórva mindenütt a boldog szilvafán,

hogy nem számít már semmi más,

csak ez a hamvas szilvakék,

azt is mondhatnám, hogy tökéletes,

ha lenne bármi is, ami teljesen olyan,

mint amilyennek a szavak mutatják,

egy pillanatnyi folt vagy horpadás,

esetleg egy sötétebb árnyalat nélkül,

nem édes, nem húsos, egyszerűen

szilvakék, csak erre vágytam mindig,

mintha a teremtő megfoghatatlan testének

egy-egy hatalmas, tojásdad molekulája

ragyogna a rémült levelek között,

mert találkozott a lélek és a látvány,

kell-e kívánnom ennél többet,

és kell-e igazán reménykednem,

hogy előbb-utóbb mi is eljutunk ide,

hiszen lemegy a nap, és holnap reggeltől

már egy porszem, egy virágszirom,

egy esőcsepp vagy egy belülről kifelé terjedő

árnyék roskasztja majd a szilvafát,

egy alig észrevehető szomorúság,

hogy nem lesz már szilvakék soha,

legfeljebb hasonlít hozzá,

mint a holtak arca az élőkéhez,

mint a szerelmesek arca azokéhoz,

akik nem szeretik egymást,

mint Jézus Krisztus arca bárkihez,

és mint a felejthetetlen szilvakék

a piaci árusok asztalán

halomba rakott szilvához.

Markó Béla – akit 2012-ben még Románia miniszterelnök-helyetteseként is ismertünk – legfrissebb versei közül való az itt olvasható Szilvakék című költemény. Már első ránézésre feltűnik, hogy szabadverssel állunk szemben, mégpedig azzal a népszerű formával, melyet egyetlen, meglehetősen terjedelmes mondat tördelésével formál verssé a szerző. Ám ennek a mű szempontjából alig van jelentősége, legfeljebb annyi, hogy a Szilvakék gondolatai jobban illenek ehhez, mintsem egy csengő-bongó rímes versformához. 

A Szilvakék voltaképpen azt a komoly problémát feszegeti, hogy az emberi érzékelés néha egészen távol esik attól, amit a nyelvvel, szavainkkal kifejezhetünk. Mert valóban létezik sok-sok olyan pillanat, mikor egészen különlegesként tűnik föl az, ami máskor hétköznapi arcát mutatja nekünk.

Ebben az esetben egy őszi délutáni fényben mutatkozó kék színről van szó, hogy az mennyire nem hasonlítható össze semmi mással. Ez a kék szín egyben szilva is a szilvafán, tehát önmagával azonos szilvakékről beszél a versbeli személy. Olyasmiről, ami önmagát, mint különlegeset, utánozhatatlant, egyszerit és egyedit is jelenti.

A vers harmadik harmada azt fejezi ki, hogy milyen könnyen elmúlik, tűnjék bármennyire is erősnek ez az észlelés. A fán lévő szilva kékje ebben az esetben nem választható le a szilváról, vagyis hogy néha bizony találkozni tud a lélek és a látvány. Mert a legtöbb nap olyan, hogy a dolgok, jelenségek leginkább csak hasonlítanak a saját különleges eredetijükre. A hétköznapok tapasztalata, illetve a lélekkel összeért látvány kivételessége, melyről a Szilvakék beszél, olyan kétféle érzékelés, mely úgy viszonyul egymáshoz, mint „a holtak arca az élőkéhez”, „mint Krisztus arca bárkiéhez”, vagy „mint a felejthetetlen szilvakék a piaci árusok asztalán halomba rakott szilvához”…

Penckófer János