Ady Endre: Hajó a ködben

Ködben ül a Tátra orma,

Ködben a paloták tornya

És itt és ott, néha-néha

Lobban egy picike fény

És megfeszül a vitorla.

Magyar tenger ez a tenger,

Vésszel, köddel, gyötrelemmel

Szeljük árját néhány százan:

Jaj, vajon mi lesz velünk?

Nincsen itt part, nincsen ember.

És hajózunk, szállunk, szállunk,

Sohase lesz megállásunk:

Egy köd-ország Magyarország

S hogyha Új jön, újra köd,

Köd előttünk, köd utánunk.

Valamikor ki kell kötni,

Valaminek kell már jönni,

Valahára mutassuk meg:

Ágyúk vannak a hajón

S az ágyúk tudnak dörögni.

A Hajó a ködben jellegzetes Ady Endre-vers. Aki rokonságot fedez föl e költemény, és például Az eltévedt lovas között, az nemigen fog mellé. Abban az Ady-versben is ott a kísértetiesség, a lezárt szemhatár, a kilátástalanság. Ahogy Az eltévedt lovasban a lovas jelképezi az egész magyarságot, úgy ebben a versben a hajó. Ám e hajó még nem minden; ehhez hozzátartozik a köd is. E kettő együtt alkotja a magyarságot.

Kísérteties közeget érzékelünk: hiányzik a part, hiányzik az ember, és hiányzik az „Új”, ami sok minden lehet: hír, kiemelkedési lehetőség, „part”, remény. Ha meg is jelenik nagy néha az „Új”, azonnal „köd” vonja körül, kilátástalanság. „Egy köd-ország Magyarország” – így foglalja össze a harmadik versszak, hogy aztán a záró szakaszban hangot kapjon a sóvárgás. De a „valamikor”, „valami”, „valahára” háromszori sorkezdet ebben a strófában is bizonytalanságról tudósít. A társtalan és rokontalan lét önmagába záródó kilátástalansága miatt a hajón lévő ágyúk dörgését nem lehet harciasságnak értelmezni, hanem inkább életjel-adásnak, segélykérésnek…

Penckófer János