Kosztolányi Dezső: Otthon
Régen
kószáltam én a földön-égen,
köd volt előttem, köd megettem,
fricskával és füttyel fizettem
a szélnek, s az utcát tapostam.
Mostan
nehéz a lelkem, mint a mázsa.
Jaj, ez az élet áldomása,
nincs semmi már, mi lángra gyújtson.
Nézd, itt a portám, itt a kulcsom,
itt asztalom és itt az ágyam.
Vágyam,
a szajha, összevissza-párzott,
vemhet vetett ki és bogárzott,
és rémet-szörnyet kölykezett.
Ezek
a fattyaim mind énbelőlem,
pocsolnak a vérben, velőben,
övék vagyok, enyémek ők,
a vérem isszák, vért, velőt
gyilkos szeszéllyel.
Éjjel
a zongora, mint barna medve,
fogat vicsorgat fenekedve,
mint krokodil lapul a díván,
párduc a karszék, enni kíván,
kihív a harcra, beleránt,
a szekrény lomha elefánt,
s a kályha az arcomba horkol.
Olykor
állok közöttük én, komoly-bús
és tiszta szívű, régi koldus,
nemzője e garázda népnek,
és reszketek, hogy összetépnek.
A magyar líra egyik csúcsteljesítményeként számon tartott Számadás kötet érdekes költeménye az Otthon című vers. Ez a költemény is magán hordja a Számadás kötet szintetizáló jellegét. Jól megfigyelhető benne az élőbeszéd bizonyos fokú természetessége, valamint a Kosztolányi költészetére igen jellemző játékosság. Szembeötlő például a költemény sajátságos rímjátéka, ami abban áll, hogy valamennyi versszak utolsó szava és a következő versszak kezdete összecseng: tapostam – mostan, ágyam – vágyam stb. E játékosság mellett a vers mégsem válik öncélúvá. Nagyon is mély élettapasztalat, s nem utolsósorban az alkotói munkássággal is összefüggő szemlélet tűnik elő e sorok közül. A vágy és a környezet „párzásából” származó „fattyak” veszik körül a versbeni megszólalót. Így lett a zongora: barna medve, a díván: krokodil, a szék: párduc stb. És ami kezdetben játékos szülemény volt, az később olyan „garázda néppé” vált, melytől fél a meglett korú megszólaló – e „nép” teremtője –, hogy összetépi őt…
Penckófer János