Nacionalizmus és oroszosítás között

2013. január 25., 02:00 , 628. szám

Volodimir Ferenc a pravda.com.ua portálon minap megjelent elemzésében azt kutatja, miként lehetne nemzetállamá alakítani a ma reménytelenül sodródó Ukrajnát. Meglehet, hogy egy magára valamit is adó kisebbséginek csípőből el kell utasítania a szerző által felvázolt nemzetállami jövőnek még a lehetőségét is, ha meg akar maradni annak, aki, a cikk mégis méltó az olvasó figyelmére. Ferenc Ukrajna jelenére vonatkozó találó megállapításai mindenképpen érdemessé teszik erre.

Nem egy megfigyelő az ország és a társadalom számára rendkívül bonyolult és nehéz évet ígér. Ha megúszhatjuk az európai válság gazdasági következményeinek begyűrűzésével, arra az ukránok készen állnak. Minden eshetőségre felkészülve rendelkeznek kipróbált túlélési technikákkal.

Sajnos nem kerülhetők el a lényegesen összetettebb megpróbáltatások. Ezekre senki sem készült fel. Nem áll készen, nem képes a régóta érő problémák megoldására a hivatalban lévő kormány sem. Tavaly a társadalom extragazdag oligarchikus elitje első ízben érezte magát teljesen védtelennek a világgal szemben.

Növekszik Oroszország nyomása, másrészről meg Európa és Amerika elégedetlensége.

A globális társaságok egész világa egyszerre kezdte Ukrajna jelenlegi irányítóira uszítani a maga hitelminősítő intézeteit és a helyes demokratizálódást vizsgáló központokat.

Erőteljesen működnek azok a technológiák, amelyek feladata toleranciára késztetni az ukrán polgárokat, aktivizálódtak a különféle úgynevezett nemzetközi szervezetek a melegek jogainak védelmezőitől kezdve az állatvédőkön át, egészen azokig, akik az ukrán fasizmussal és antiszemitizmussal állnak küzdelemben.

Kétségtelen, hogy a hatalmunk korrupt, nemigen tetszik senkinek és rászolgált a bírálatra. A furcsa az, hogy a rendszerint a saját érdekeivel és problémáival elfoglalt világ ilyen általános és összehangolt információs támadásba kezdett.

Vitathatatlanul létezik erre egy másik ok is azon az egyetemes vágyon kívül, hogy jobbá tegyék vezetőinket és társadalmunkat. A globális értékekre felvigyázó cerberusoknak legalább ennyi oka volna megcibálni Oroszországot, mégsem bántják. Oroszország azonnal visszavágott a Magnyickij-törvénnyel való nyomásgyakorlási kísérletre.

Ha ugyanezt a törvényt alkalmazzák az ukrán hivatalnokokkal és politikusokkal szemben, a mi kormányunk csendben elhallgatja a dolgot, csak az ellenzékiek közül lesznek boldogabbak néhányan. Márpedig annak örülni, hogy lenézik Janukovicsot, nem nagy élvezet, hiszen végeredményben Ukrajnát éri támadás.

Mindig találnak okot a hasonló eljárásra, ha az ukrán társadalom ilyen gyenge marad.

Természetesen azok a politikusok a hibásak, akik húsz évig igyekeztek a felszínen maradni a tömegek posztszovjet öntudatával játszva, és az orosz nyelvű elnemzetietlenített közeg fenntartásával apránként megosztották a társadalmat.

Elérték, hogy ezt a közeget a gazdag és sikeres emberek többsége a sajátjának tekintse. Sok ukrán ajkú ukránt a meggazdagodás és a hatalom ígéretével látszólag átmenetileg, valójában hosszú időre szintén magába szippantott ez a világ.

Rendületlenül nő a mesterséges szakadék a lakosság lélekszámban nagyobb ukrán ajkú őshonos és a kisebb orosz ajkú üzleti, oligarchikus és hatalmi része között.

A gazdag orosz ajkú közeg privatizálta magának a főbb tömegtájékoztatási eszközöket, nagyon drágává tette a politikát, egy olyan személyt nevezett ki az oktatás élére, aki fokozatosan kiirtotta a polgárnevelési rendszerből az ukráncentrikusságot.

Az ukrajnai ukrán ajkú etnikum világában, ahol nincs egyetlen oligarcha sem, jobbára az átlagos jövedelmű, valamint a munkanélküliségtől és a pénztelenségtől szenvedő szegény emberek maradtak.

Ukrajnában valójában az ukrán politikai nemzet formálódásának két humán-információs-gazdasági központja létezik. Ennélfogva, nem lehetséges egy erős ország létezése még akkor sem, ha a lehető legmagasabb fokú lesz is a hatalom és a pénz koncentrációja az enklávék egyikének kezében.

A belülről megosztott állam már nem jelent konkurenciát a világnak. A sors iróniája, hogy a társadalom gazdag része, amely ilyen gyengévé tette az államot, éppen most jutott birtokába a teljhatalomnak.

Paradox helyzet állt elő: azok, akik megosztották a társadalmat, óriási szükségét érzik az erős államnak és az egységes politikai nemzetnek, mindenekelőtt a saját üzleti érdekeik védelmében a világgal szemben.

Érthetően: az idősödő oligarcháknak elég pénzük van ahhoz, hogy köpjenek az egészre, és jól eléldegéljenek a világ valamelyik szép zugában. De a felnövekvő úrfi utódok, akik képtelenek lemondani a könnyű meggazdagodás lehetőségéről az ingyenes ukrán erőforrások és a jámbor munkaerő rovására, nem engedik, hogy elszánják magukat erre a lépésre.

Ők tudják, hogy a határon túl a szülők milliói hamar elfogynak, és újra megkeresni ezt a pénzt a külföldi válságos, konkurencián alapuló világban nagyon nehéz. Ezért a tegnap raszkolnyikovjai előtt igen sürgetően merült fel a társadalom azonnali egyesítésének problémája, hogy egy olyasféle erős országot teremtsenek maguknak, amelyet Európa és Oroszország is elismerne.

Ehhez meg kell szabadulniuk a politikai nemzet formálódásának egyik központjától. Ilyen helyzetekben az európai államok az őshonos értékeken nyugvó nemzetet választják.

A „mi” oligarcháink viszont túl messzire mentek az Orosz Világgal való incselkedésben, ezért a kozmopolita oligarchikus elitnek nincs és nem is lehet más választása, mint feleslegessé tenni a politikai nemzet ukrán őshonos egységesülési központját.

Nincs idő a mérlegelésre, ezért nem remeg meg a kezük, amikor megpróbálják megvalósítani ezt az elképzelést. Láthatóan mi etnikai ukránok akaratlanul okot adtunk arra, hogy a politikai nemzet formálódásának ukrán őshonos központját pénzügyileg, információsan és szervezetileg gyengébbnek tekintsék az orosz ajkú enklávénál.

Az ukránság jelenleg végbemenő zaklatása, beleértve az odiózus KK-féle nyelvtörvény elfogadását, az etnikai többség toleranciájának próbatétele. Azoknak, aki pénzt fognak fektetni Ukrajna sajátos egyesítésének tisztán üzleti folyamatába, garanciákra van szükségük.

Az elmúlt év folyamán nyíltan hergelték az ukránokat, és figyelték, kiváltanak-e erős ellenállást. Nem váltottak. Ahelyett, hogy mindenkit felszólított volna, válasszák a politikai nemzetegyesítés ukrán őshonos központját, a nemzeti elit kiadta a szabad ukrán ember chartája alapján az evolóciós-toleráns öntudatra ébredés kézikönyvét.

Nyugat-Ukrajnában pedig régen és fáradhatatlanul dolgoznak olyan emberek, akik még Medvedcsuk felhívása előtt igyekeztek federalizációval „megmenteni” Ukrajnát.

Ugyan mitől félnének? 2013-ban a politikai nemzet formálásának ukrán őshonos központját erőteljesen és következetesen „el fogják fojtani” és ki fogják szorítani. Erre utal az országos referendumról szóló törvény siettetett elfogadása, és az is, hogy különösebb hírverés nélkül, de szorgosan munkához látott az új alkotmány kidolgozására hivatott bizottság.

Ennek koncepcióját nem hozzák nyilvánosságra, de így is érthető, hogy a hatályos Alkotmány rég akadályozza a társadalom „egyesítését” az orosz-kozmopolita központ, a társadalom gazdag és befolyásos részének közege körül.

Pedig nekünk egy igazi nemzetállami Alkotmányunk van. Akárki akárhogyan vélekedjék is róla, de az Alkotmány alapvető rendelkezései az őshonos ukránok humanitárius alapjára épültek egyúttal tág szabadságjogokat biztosítva a kisebbségeknek.

Ezért a politikai nemzet egyesülésének ukrán etnikai központja kiszorítására nem kerülhet sor, míg érvényben van a jelenlegi Alkotmány.

Kétségtelen, hogy az új alkotmány a soknemzetiségű ukrán nép alkotmányaként készül, amely nép két államnyelvet használ szívesen, melyek közül az orosz a kényelmesebb. Legitimációjára népszavazást írnak ki, a többi pedig csak erő és tőke kérdése!

Az ukrán nacionalizmust-radikalizmust-fasizmust törvényen kívül helyezik, és elkezdődik az ukrán etnikai lakosság erőltetett oroszosítása azzal a „nemes” céllal, hogy egyesítsék a polgári társadalmat, s gazdaságilag felvirágozzék az erős ország.

Minden további nélkül elképzelhető, hogy ha ilyenekké válunk, Európa és Amerika megért és megszeret bennünket, mint megműveletlen területet. Korunkban az őslakosság iránti szimpátia még annyira sincs divatban, mint Kolumbusz idejében.

Azonban van egy másik lehetőség is. Az oligarchák világában kételkedni kezdhetnek azoknak a tanácsadóknak az őszinteségében, akik egykor tanácsot adtak nekik arra vonatkozóan, miként keressék meg az első milliót, most meg felajánlották a receptet, miként építhetnék fel Ukrajna liberális-kozmopolita polgári társadalmát.

Az európai nemzetek erőteljes, bár megkésett nacionalista önvédelmi reflexe feltétlenül felerősíti ezeket a kételyeket. Lehetséges, hogy addigra beérik az ukrán nacionalizmus is, mely átitathatja az új politikát.

Másrészről Oroszország nyilván nem kegyelmez meg semmiféle engedményért, mert történelmileg nem szokott hozzá ahhoz, hogy osztoznia kelljen.

Az efféle kételyektől Azok, Akik A Veszélyeztetett Zöld­hasúak Halmán Ülnek, egy látszólag képtelen lehetőséget is választhatnak: megpróbálhatnak reinkarnálódni egy nemzeti egyetnikumú államban, sorsára hagyva a PR-t, mint a fáradtolajat.

Nemzetállamot építeni őshonos alapokon mégiscsak biztonságosabb, és valójában nem annyira költséges. Az ukrán őshonos központ felszámolására többet kellene költeni, hiszen az ukránok évszázadokon keresztül nem hagyták, hogy megtegyék ezt velük, s legyőzhetetlen a védelmük.

Az ukrán többség csak látszólag passzív, ha pénzügyi doppingot, egy pozitív vezetőt kapnak, s az ellenséges információs potenciálnak csak a felét, az őslakosok gyorsan létrehozzák az erős nemzetállamot és egy nemzetté kovácsolják a társadalmat.

Néhány győztes pillanat, s az óvatos ukránok ellenállhatatlan lavinaként zúdulnak előre. A kolesznyicsenkók hímzett inget öltenek, s élenjáró nacionalistáknak adják ki magukat.

Hát a jelenlegi oligarchákkal mi lesz? Akinek vagyona van, az mindig a felszínen marad, és bármilyen hatalom alatt irányítani fogja a tömegeket, az ukrán nyelvet pedig úgy is tudják, csak most helyzetileg-demonstratívan nem szeretik. Nem lehetnek ütődöttek, ha egyszer milliókat tudnak keresni!

Az ő forrásaikkal legalább egyszer megjátszhatnák a hőst azzal, hogy odavetnek néhány milliárdot a nemzetállam tettetésére, ahol ugyanazok maradnak hatalmon.

Eleddig a fizetett provokációk mindig beváltak. Ezért az úgynevezett ukrán demokrácia befektetői remélhetik, hogy a nép ezt is beveszi.

Az egyetlen, ami elronthatja a gazdagok mindig nyerő és divatos világjátékát, az a forradalom provokálása. Nem véletlen, hogy Ukrajnában még a „szájhős forradalmárokra” is figyelni kezdtek.

Az egységes politikai nemzet megteremtésének valamelyik forgatókönyve bizonyára már működésbe lépett, ezért a meglepetések nyilvánvalóan nem kívánatosak.

Az eredmény a technológia minőségétől függ és attól, vajon továbbra is passzívak maradnak-e az ukránok, akik depressziósan vágynak arra, hogy nyugtuk legyen a politikától és a hatalomtól a maguk kis haszna végett, hogy valamiképpen megkereshessék a portára meg a gazdaságra valót.

Ha a nép túlságosan elmerül ezekben a reménytelen és kudarcra ítélt túlélési vetélkedőkben, előfordulhat, hogy már senkinek sem tud hinni, nem hallgat majd sem a sajátjaira, sem az idegenekre. Pedig kár! A sors valamilyen provokációjára volna szüksége a mi hatalmas, potenciálisan gazdag európai államunknak ahhoz, hogy elmozduljon a holtpontról.

Ha nem találtatnak politikusok, akik képesek felmérni 2013 kihívásait, azon mindenki veszíthet. Akkor Ukrajna még sokáig és védtelenül egyensúlyozhat a szegény nacionalizmus és a jólfizetett oroszosítás között.

hk