Nézem a fát
Itt vegetál, a szerkesztőségi ablakom előtt. Védekezik, ellenáll. Kiszámoltam: masinálódó világunkban óránként hétszáz jármű megy el mellette.
Szégyenszemre, nem tudom, milyen fajta.
Alja, azaz törzse lemeszelve. „Kötelező védőoltás.” Férgek ellen.
De alig másfél méterrel feljebb – moha. Körbe-körbe. Kedvenc gyermekkori regényhőseim eltévedtek volna, ha ennek alapján próbálják meghatározni nyugatot és keletet.
Elgörbült, elgörcsösödött. De – él!
Egyszer majd halálra ítélik. Mint az emberek testi épségét, a forgalmat veszélyeztetőt.
Hiszen – fogyatékkal élő…
Még küzd. Még remél. Még kitart.
Ágai ráborulnak a háztetőre, kihajlanak a közút fölé.
Óránként mind a hétszáz járműnek integet. Vagy csak a masinák rengetik meg ágait, reptetik a leveleit?
Szégyen szememre, de nem tudom, milyen fajta.
Fogyatékkal élő, talán velem egyidős…
Egyszer, még mások ítélete előtt, maga választja majd az elmúlást.
Tudja: tűzifa nem lesz belőle, hiszen van még földgáz. Bútornak nem alkalmas. Fejfának sem… Valahova majd elviszik, valahol majd ledobják.
De elrohadó évgyűrűi, remélhetőleg, sok kis magoncot sürgetnek életre…
Gerzsenyi András