Bazsarózsa
Teljesen lebénult. Hiába próbálták szóra bírni, beszéltetni a szomszédok. Valahol ott munkált benne a bénító görcs. A teljes és tompa üresség. És tehetetlenség. Egye a fityfene a kiskertet, az udvart. Ott és úgy, ahogy van... Mindent.
Miért kellett Erikának pont azt az almafát megmetszeni? És miért éppen arról a létráról? Hát tudta, hiszen tudta, hogy mozognak, inognak, elredvesedtek azok a fokok...
Ennek már két éve. Elvadult, begazosodott minden. Nem érdekes. Semmi sem érdekes. Az sem, hogy néha felsüt a nap, hogy a szél vitte-hozta felhők el- vagy kitakarják a csillagokat. Semmi sem fontos, az a párna, az a derékalj sem. A szekrényeket átható, a két szobát bekerengő illat sem.
Élj, élhetsz, engedik, hagyod, engedik. E- és túlvilági hatalmak. De minek? Értelme? Beleszédül a mindennapokba. A felajánlkozásokba és kitárulkozásokba. Abba, hogy "jaj, te szegény".
Sovány az eső. Morzsolódik, zsizsikes a kenyér. Lehet, persze, hogy lehet kiköhögni a lelket, a világra csodálkozás is imitálható. De inkább: otthagyni mindent valahol az út szélén, önmagát, az emléktorzókat a seholsenki-mindenki taposta világban.
Jaj, istenem! Miért? Miért nem ő vagdosta meg azt a keserves almafát?
Két éve...
Átszólt a szomszéd.
- Ha már ennyire elhagyod magad, és elhanyagolsz mindent a házban és körülötte, legalább most nézz oda!...
- Hova?
- Hát oda, te tökkelütött! Nem látod?!
A dudvával benőtt kert sarkában... Pont ott, ahol a felesége...
Szárba szökkent, levelet hajtott, zöld burokba fordult és már élénkpiros nyelvét is nyújtogatta a pünkösdi rózsa.
Kiegyenesedett. A megdöbbent szomszéd vállára csapott, és szinte nem is saját eddigi hangján, de a régi, oldást és kötést jelentő szóval mondta ki:
Hozd át a kaszát! Ideje rendet tenni!...
Tárczy Andor