A szovjet pornó tündöklése

A szigorú tiltás ellenére nemcsak hogy terjesztették a Szovjetunióban a nyugati pornográfiát, de saját "termékeket" is igyekeztek előállítani.

Valamelyik osztálytársunk egy nap olyan kártyát hozott magával az iskolába, amelynek lapjai meztelen nőket ábrázoltak – a hetvenes években sokunk így találkozott életében először azzal, amit akkoriban a rettenetes pornográfia szóval illettek.

Sok szovjet polgár emlékezhet még ezekre az igen rossz minőségű fotókra, melyeken hosszas, feszült szemlélődés árán is csak a szégyentelen pózok és nők körvonalait lehetett kivenni, amelyeket ki tudja, honnan fényképeztek át az ügyes kezű vállalkozók. A kártyák által kiváltott kulturális sokk legfeljebb ahhoz volt fogható, amit jó másfél évtizeddel később a Narajama legendája című film megtekintése okozhatott. Ez az egyébként nagyszerű film, mely 1988-ban jelent meg a szovjet mozikban, s meglehetősen szemléletesen ábrázolta a XIX. századi japán parasztok szexuális életét, a szovjet pornó korszakának végét jelezte.

Akkoriban ennek a filmnek a bemutatója valódi eseménynek számított egy olyan országban, ahol hivatalosan nem létezett a szex. Persze az SZSZKSZ-ben is tudták azért, hogy mi az a pornó. Meglehet, kicsi volt és savanyú, akár a magyar narancs, azaz rossz minőségű, de mégiscsak létezett. Lett légyen "szovjet termék", vagy kevésbé homályos külföldi gyártmány, folyamatosan adták kézről kézre, így járta be a szárazföld egy hatodát kitevő hatalmas birodalmat. Ma, amikor már teljes a szabadság, azoknak a régmúlt koroknak a képei néha megdöbbentenek naivságukkal vagy éppen leplezetlen aljasságukkal.

A 70-80-as évek fordulóján, amikor a vasfüggönyön apró rések jelentek meg, a hatalmas kommunista birodalom határán keresztül ömleni kezdett az országba a kereskedelmi pornó. Azokat, akik vették a bátorságot, hogy behozzák az országba ezeket a frivol anyagokat, s terjeszteni kezdjék, nem riasztotta el a kilátásba helyezett büntetés sem, pedig ha rajtakapták őket, öt évig terjedő börtönbüntetésre számíthattak. De a helyzet nagyban hasonlított ahhoz, amit a szovjetellenes irodalom esetében tapasztalhattunk: a törvény betűje tiltotta, a valóságban azonban a hetvenes évek végétől hozzá lehetett jutni, el lehetett olvasni.

A kezdeti viszonylag lanyha érdeklődést a pornó iránt tehát nem a "behozatal hiánya, mint inkább a hatvanas évek generációjának más irányú érdeklődése magyarázta. A pornó iránti tömeges igény a nyolcvanas években jelentkezett.

A feketekereskedelemben érdekelteknek és a turistáknak megvoltak a maguk csatornái a pornográf tartalmú fotók vagy videóanyagok beszerzésére és sokszorosítására. Általában az előbbiek bízták meg az utóbbiakat, hogy szerezzék be azokat a meghatározott tartalmú felvételeket a szocialista tábor országaiban vagy Nyugaton. A titkosszolgálatok munkatársai rendszerint üldözték a csencselőket, többek között a pornográf anyagok terjesztéséért is, ám szinte mindig volt lehetőség a "megegyezésre", néha még arra is, hogy egyenesen a KGB csatornáin juttassák be az országba ezeket az anyagokat.

Igaz, amit a szovjet ember szexuális felszabadításáért oly sokat tevő csencselők forgalmaztak, még csak nem is minden esetben volt pornó. A mi polgárunk azonban, aki nem a Playboyon és a Penthouson nevelkedett, nemigen tudott még különbséget tenni az egészséges erotika és a pornográfia között.

A nagy szovjet birodalomban boldogulni igyekvők arról sem mondtak le, hogy saját pornótermékeket állítsanak elő. Az első szovjet pornóképek az 1980-as évek elején kezdtek feltünedezni, méghozzá gyakran a középosztály vagy éppenséggel a helyi elit megrendelésére.

Az efféle felvételek elkészítése a kellően felszabadult modelleken kívül csupán egy megbízható profi fotóst igényelt. Ezeken a "hagyományos" megrendeléseken kívül a bennfentes fotósokat gyakorta hívták meg orgiákba átcsapó mulatságokra, amelyek résztvevői azután meglehetősen szabadosan viselkedtek a fényképezőgép lencséje előtt. A képeket persze a résztvevők "saját használatra" készítették, nem sorozatgyártásra.

Ám nemcsak a középosztály képviselői éltek a megbízható fotósok szolgáltatásaival. A szexuális front élmunkásai, a prostituáltak is jelentkeztek, akik reklámot szerettek volna. Ők fotókatalógusokat készíttettek magukról a perspektivikus kliensek számára.

A videotechnika megjelenésével némely szovjet emberek olyan mélyre süllyedtek, hogy kazettára rögzítették a szexet. Igaz, az első szovjet hardcore jelenetek sok kívánnivalót hagytak maguk után. Ennek oka azonban a körülményekben keresendő, amelyek között a pornóipar szovjetunióbeli első fecskéi dolgozni voltak kénytelenek. A kötelező konspiráció miatt az első stúdiókat ekkoriban gyakorta pincékben vagy sötét padláshelyiségekben rendezték be.

Az utolsó szöget a szovjet erkölcs koporsójába a számítógépes hálózatok megjelenése verte be. Az internet akkori szovjet elődjét, a FIDONET-et villámgyorsan elöntötte a pornó a nyolcvanas évek végén, s már nem volt kinek vagy minek megállítani a folyamatot.

Azok a romantikus idők rég elmúltak, a szakemberek azonban azóta is vitatkoznak, hogy az akkori prűdség volt-e jobb, vagy a napjaink mindent megengedő szabadsága. (Kárpátalja/Korreszpondent)