A kárpátaljai zsidóság megszűnt létezni...

Holokauszt, Kárpátalja, 1944

A magyarországi zsidók gettókba tömörítése későbbi deportálásuk céljából hatvan éve Kárpátalján kezdődött április 16-án. E nap három éve a magyarországi holokauszt emléknapja is.

Budapesten német parancsra 1944. március 21-én alakult meg a Zsidók Központi Tanácsa, hogy a megszálló parancsnokság rajta keresztül érintkezzék a zsidókkal. Az SS figyelmeztette a zsidó vezetőket: "A németek fegyelmezett magatartást kívánnak az itteni zsidóságtól". Hangsúlyozták, hogy "csak azért, mert zsidó, senkinek sem lesz bántódása".

Ezalatt a Sztójay-kormány nagyszámú megkülönböztető és jogfosztó rendeletet fogadott el a "zsidónak tekintendő" magyar állampolgárokkal szemben. Április 5-i hatállyal elrendelte számukra a sárga csillag viselését, majd vagyonukat elkobozták, állásukat felmondták. Április 7-től a 825 000-nyi magyar zsidónak megtiltották az utazást, lakókörzetüket nem hagyhatták el. Ekkor adta ki Baky László belügyi államtitkár bizalmas rendeletét, amely a deportálást megelőző intézkedéssor eleme volt. "A m. kir. kormány az országot rövid időn belül megtisztítja a zsidóktól. A tisztogatást területrészenként rendelem el, eredményeként a zsidóságot nemre és korra való tekintet nélkül a kijelölt gyűjtőtáborokba kell szállítani. Városokban és nagyobb községekben később a zsidóság egy része a rendészeti hatóságok által kijelölt zsidóépületekben, illetve gettókban nyer elhelyezést."

A Nyíregyházával és Máramarosszigettel együtt egész Kárpátalját magába foglaló VIII. (kassai) csendőrkerület területén élő kárpátaljai és északkelet-magyarországi zsidók összefogdosása 1944. április 16-án, vasárnap hajnalban, pészách első napján kezdődött. A begyűjtést a vidéki lakossággal kezdték. Az embereket váratlanul érte az akció, számos esetben csak öt-tíz percet adtak a szerencsétleneknek, hogy összeszedhessék az 50 kilogrammot meg nem haladható legszükségesebb holmikat és élelmiszert.

A nagyobb városokban két gettót létesítettek – egyet a helybeli, egyet pedig a vidéki zsidó lakosság számára. Így volt ez Munkácson, Ungváron, Beregszászban, ahol a gettókat téglagyárakban és fűrésztelepeken rendezték be. Az ún. első zónában 13 nagy gettót és gyűjtőközpontot hoztak létre: Beregszász, Ungvár, Huszt, Kassa, Máramarossziget, Munkács, Nagyszőlős, Iza, Técső; a trianoni területeken pedig Sátoraljaújhely, Nyíregyháza, Mátészalka és Kisvárda. A hajdani Máramaros megye kárpátaljai zsidó lakosságát Mátészalkán összpontosították.

Nagyszőlősön a város és a vidék zsidó lakosságát egy négy utcából álló városrészben gyűjtötték össze. Ezen a kis területen több mint 12 ezer ember sínylődött hetekig.

Munkács mellett egy gyárudvarra, a szabad ég alá Bereg megye településeinek 14 ezer főnyi zsidóságát koncentrálták. A 13 ezer munkácsi zsidót pedig április 18-án a város zsidó negyedének egy részébe zsúfolták.

Ungváron Ung megye mintegy 17 ezer zsidó lakosát zárták gyűjtőtáborba. Koncentrálásuk április 20-án reggel 9 órakor kezdődött, este 8 óráig a vidékiekkel együtt összesen 8405 embert szállítottak be a Minaji utcai Moskovits-téglagyárba. A következő nap az Ungvárról és az ungvári és nagykaposi járásból (Alsó-Pásztej, Csicser, Mircs, Nagyberezna, Porosztó, Szerednye, Turjaporoskő és Ungdarócz hitközségei) begyűjtött zsidók lélekszáma 9159-re nőtt. 23-án a téglagyár "betelt". (Az itt őrzött zsidók száma 13 733-ra emelkedett, közülük 8713 volt ungvári lakos.) Járványveszély lépett fel, ezért a hatóságok újabb gettót létesítettek a Munkácsy Mihály út 88. szám alatti, Glück-féle fatelepen, ahová 318 ungvári lakost hurcoltak. A gettósítás 26-án este fejeződött be (ekkor a Felszabadulás utcai táborban 14 327 – a vidékiek száma már nem változott –, a Munkácsy Mihály úton pedig továbbra is 2600 embert őriztek), míg az utolsónak maradt Vámház és Cseh utca ismeretlen számú zsidó lakóit 27-én reggel terelték a gettóba.

A népirtás második szakaszára a többheti gettóban való szenvedés és embertelen körülmények közötti fogva tartás után május második felétől került sor. Hivatalos adatok szerint május 15. és június 7. között Kárpátaljáról, majd Északkelet-Magyarországról és Észak-Erdélyből (VIII–X. csendőrkerület) naponta átlagosan négy, összesen 92 szerelvény haladt át Kassán, az Auschwitzba vezető vasútvonal csomópontján, Lengyelország felé. Egy-egy vonat 45 vagonból állott, mindegyikben átlagosan 70 embert préseltek össze poggyásszal együtt. A súlyosan beteg zsidók és hozzátartozóik az utolsó csoportokba kerültek. Az út a lengyelországi haláltáborokba – szörnyű higiéniai körülmények között, étlen-szomjan – több napig tartott. Jó néhányan nem bírták ki a megpróbáltatásokat, s még útközben meghaltak. A kiszállított zsidók mintegy harmadát minősítették munkaképesnek, a többieket megérkezésük után elgázosították, holttestüket a krematóriumokban elégették.

Az MTI és Haraszti György anyagai nyomán

A kárpátaljai zsidóság a háború után

A táborokból visszatért kárpátaljai zsidók számát 1945 végén 20 ezer főre becsülték. A régió 1944. évi 115-120 ezer zsidó lakosából több mint 95 ezer pusztult e1. Amit a fasizmus elkezdett, azt a közel ötven évre berendezkedő szovjethatalom szellemi holokausztja fejezte be.

A területi vallásügyi hivatal nyilvántartása 1948-ban Kárpátalján mindössze 4 ezer zsidót tartott számon. Ez a túlélőknek csupán töredéke volt. A többség a haláltáborokból visszatérve szinte azonnal kivándorolt a szomszédos országokba, illetve Palesztinába, Észak-Amerikába stb.

Az 1959. évi, a háború utáni első népszámlálás adatai szerint Kárpátalján 12 629 zsidó élt. A növekmény főként az Ukrajnából érkező zsidók ide településének következménye. Miután azonban az 1960-as évektől megnyílt a zsidók menekülési lehetősége, a terület zsidósága ismét gyorsan apadni kezdett. A hetvenes évek közepétől a helsinki megállapodás (1974) értelmében, de leginkább állandó amerikai nyomásra, a kivándorlás lényegesen felgyorsult.

Az 1989 januárjában megejtett újabb népszámlálás szerint a térségben már csak 2700 zsidó lakott. Ez a szám a Szovjetunió szétesése óta eltelt 15 évben halálozás, kivándorlás, vegyes házasságok stb. miatt pár száz idős emberre csökkent, a közösség lélekszáma a 2001. évi népszámlálás szerint Kárpátalján 565 fő volt.