Az ellentmondásos Henry Kissinger
Kiemelkedő politikus volt vagy háborús bűnök elnézője?
2023. november 29-én, százéves korában elhunyt Henry Kissinger volt amerikai politikus, diplomata, politológus, író, történész, aki 1973 és 1977 között a külügyminiszteri, emellett 1969 és 1975 között a nemzetbiztonsági főtanácsadói tisztséget is betöltötte. A hidegháborús időszak egyik meghatározó személyiségeként egyaránt érték elismerések és támadások, s ellentmondásos politikai örökséget hagyott maga után.
1923. május 27-én látta meg a napvilágot a németországi Fürthben, középosztálybeli zsidó családban, mely 1938-ban a nácik üldözése miatt Amerikába emigrált. 1943-ban besorozták, így részt vett a II. világháborúban. Leszerelése után politológusi diplomát szerzett a Harvard Egyetemen, ahol ezt követően politológiát oktatott, illetve több jelentős állami szervezet tanácsadójaként is tevékenykedett. Támogatta az 1968-as elnökválasztást megnyert republikánus Richard Nixont, aki hivatalba lépése után 1969-ben kinevezte nemzetbiztonsági főtanácsadónak, 1973-ban pedig külügyminiszternek is, így óriási befolyásra tett szert az amerikai külpolitika irányításában.
Ekkoriban már javában zajlott az 1964-ben kezdődött vietnámi háború, mely a szomszédos Kambodzsára és Laoszra is kiterjedt, s amelyben Amerika jelentős katonai erőkkel támogatta a nyugatbarát Dél-Vietnámot a vietkong kommunista gerillái és a gerillák mögött álló, a harcokba csapatokkal is beavatkozó kommunista Észak-Vietnám ellen, hogy megállítsa a Szovjetunió és Kína délkelet-ázsiai terjeszkedését. Ám Lyndon B. Johnson demokrata párti elnök az elhúzódó és amerikai–dél-vietnámi részről eredménytelen harcok után belátta, hogy az USA képtelen megnyerni a háborút, s Párizsban béketárgyalások kezdődtek Amerika, Észak-, illetve Dél-Vietnám részvételével. Christopher Hitchens brit–amerikai író, újságíró azzal is vádolja Kissingert, hogy Nixon megbízásából közreműködött a megállapodás elodázásában, mivel annak megkötése a demokrata elnökjelölt, Hubert Humphrey választási esélyeit növelte volna meg. A megállapodás elhalasztása aztán további áldozatokhoz, köztük 32 ezer amerikai katona halálához is vezetett. Conrad Black kanadai–brit szerző szerint viszont Hitchens semmivel sem tudja alátámasztani az állításait. Ugyanakkor tény, hogy Kissinger már külügyminiszterként 1973-ban aláírta a békeszerződést, mely magába foglalta az amerikai csapatok kivonását, s ezt követően Lé Dúc Tho észak-vietnámi tábornokkal, diplomatával megosztva megkapta a Nobel-békedíjat. Tho azonban nem vette át azt, mondván, hogy Dél-Vietnámban nem ért véget a háború, Kissinger pedig 1975-ben, miután Észak-Vietnám a vietkong segítségével lerohanta Dél-Vietnámot, vissza akarta azt adni, mondván, hogy a kompromisszumos békét célzó békeszerződés nem ültetődött át a gyakorlatba.
A Nobel-békedíj odaítélését egyébként beárnyékolta Kissingernek az 1971-es pakisztáni–indiai háború – egyúttal bangladesi függetlenségi háború – idején tanúsított magatartása. Archer Blood Bangladesben szolgáló amerikai diplomata táviratban hívta fel a figyelmet az addig Pakisztánhoz tartozó Bangladesben a pakisztáni hadsereg által elkövetett atrocitásokra, ám Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadóként semmit sem indítványozott Yahya Khan pakisztáni elnök, illetve katonái megfékezésére. Amerika a háborúban az ő áldásával is pénzzel, fegyverrel segítette Pakisztánt, mivel korábban India baráti szerződést írt alá a Szovjetunióval, ezért India ellenlábasát, Pakisztánt támogatták, félve a Szovjetunió dél-ázsiai terjeszkedésétől. A konfliktusból különben India került ki győztesen, az általa támogatott Banglades pedig függetlenné vált, a szovjetek dél-ázsiai terjeszkedésére ugyanakkor nem került sor, csak egy vélt fenyegetés volt. De visszatérve 1973-hoz… Három évvel korábban Salvador Allende chilei marxista politikus a demokrácia játékszabályainak betartásával, elnökválasztás révén a dél-amerikai ország államfője lett. Az Egyesült Államok vezetése s benne Kissinger attól tartott, hogy Chile szovjetbarát kommunista állammá válik, ami pedig ezután történt, az a különböző, egymásnak ellentmondó források miatt homályos. A demokratikus rend hívét, Schneider tábornokot, hadügyminisztert, vezérkari főnököt elrabolták és meggyilkolták. Majd 1973-ban Augusto Pinochet tábornok vezetésével katonai puccsra került sor, mely megdöntötte Allende uralmát, s maga az elnök is életét vesztette. Az amerikai vezetés támogatta az allendei vezetés elleni békés megmozdulásokat, homályos viszont, hogy a CIA segítséget nyújtott-e az államcsíny előkészítéséhez. Az USA illetékes szenátusi bizottságainak a vizsgálatai szerint mindenesetre Kissinger vétlen volt Schneider és Allende halálát illetően. Ugyanakkor tény, hogy nemzetbiztonsági főtanácsadóként, majd külügyminiszterként támogatta a latin-amerikai juntákat, mivel azok antikommunisták is voltak, és szemet hunyt brutális jogsértéseik fölött. S még visszatérve Chiléhez: könnyen lehetséges, hogy Allende puccs nélkül sem tette volna kommunistává országát, mivel az 1972-es parlamenti választásokon a jobboldali pártok győztek, a jobboldali többségű parlament pedig igencsak keresztbetett Allendének, a puccs viszont egy kegyetlen elnyomást hozó zsarnokságot szabadított rá a dél-amerikai országra. Ám szintén 1973-ban, miután a szovjetbarát Egyiptom és Szíria megtámadta Izraelt, az USA első számú közel-keleti szövetségesét, a vereség szélére sodorva a zsidó államot, Kissinger (kezdetben vonakodó) támogatásával az amerikai hadsereg megszervezte a történelem legnagyobb légihídját Izrael megsegítésére, a zsidók aztán ellentámadásba mentek át, és még a Golan-fennsíktól keletre fekvő szíriai, valamint a Szuezi-csatornától nyugatra eső egyiptomi területeket is elfoglalták. Kissinger viszont kényszerítette Izraelt az újonnan elfoglalt területek kiürítésére, és ügyes diplomáciával sikerült lezárnia a konfliktust. Egyúttal elindította azt a folyamatot, melynek eredményeként néhány arab ország elismerte Izraelt, Egyiptom pedig szovjetbarátból nyugatbarát állam lett.
1971-től kezdődően pedig sokat tett az amerikai–szovjet és az amerikai–kínai viszony enyhüléséért. 1971-ben kétszer is Pekingbe utazott (az első alkalommal titokban), és tárgyalásokat folytatott Csou En-laj kínai miniszterelnökkel, előkészítve Nixon 1972-es pekingi útját, Csou En-lajjal és Mao Ce-tung pártfőtitkárral való tárgyalásait. Ezek aztán oda vezettek, hogy véget ért a két ország között 23 évig tartó kölcsönös diplomáciai elszigeteltség, újból amerikai érdekképviselet nyílt a távol-keleti államban, kínai érdekképviselet az Egyesült Államokban, gazdasági és kulturális kapcsolatok is létrejöttek a két hatalom között, s hallgatólagos szovjetellenes szövetség született köztük. Arról sem feledkezhetünk meg, hogy kezdeményezte a légköri nukleáris fegyverkísérleteket tiltó, illetve a fegyverzetcsökkentést, a stratégiai nukleáris és termonukleáris fegyverek fokozatos leszerelését célzó tárgyalásokat. A Szovjet–Amerikai Leszerelési Tárgyalások (Strategic Arms Limitation Talks, röviden: SALT) eredményeként pedig 1972-ben aláírták a SALT–1-et, illetve a ballisztikus rakéták elleni védelmi rendszerek limitálásáról szóló AMB/AMBT-szerződést, a folyamat pedig elvezetett az 1979-ben aláírt SALT–2-höz is. Az 1970-es évtized tehát a Nyugat és a Kelet közötti enyhülés évtizede lett, amiben Kissinger úttörő szerepet játszott. Időközben 1974-ben, a Watergate-botrány néven elhíresült, a Demokrata Párt megfigyelését célzó lehallgatási ügy miatt Nixon lemondott az elnöki tisztségről, Kissinger viszont nem volt érintett a dologban, az új elnök, Gerald Ford alatt is külügyminiszter maradt, a nemzetbiztonsági főtanácsadói tisztségről azonban 1975-ben leváltották. S ha már 1975-nél járunk, szólnunk kell arról is, hogy az amerikai vezetés és benne Kissinger Suharto indonéz diktátort is támogatta, s amikor 1975-ben lerohanta a függetlenség útjára lépő volt portugál gyarmatot, Kelet-Timort, ahol kíméletlen mészárlásokat hajtott végre az indonéz hadsereg, az amerikai külügyminiszter nem emelt szót a háborús bűnök ellen, semmit sem tett a megfékezésük érdekében.
1977-ben lemondott a külügyminiszteri tisztségről, de haláláig figyelemmel kísérte a világpolitikát, például élesen kritizálta az Európai Unió bevándorláspárti politikáját, s több amerikai elnökkel is konzultált a különböző politikai kérdésekben. De ki volt hát? Nagyformátumú államférfi vagy háborús és emberiségellenes bűnök elnézője? Kétségtelen, hogy sokat tett az enyhülésért, de semmit sem tett brutális diktátorok ellen, sőt éppenséggel Mao Ce-tung is kegyetlen zsarnok volt, 60 millió ember gyilkosa… Kissinger pedig egy ellentmondásos korszak ellentmondásos politikacsinálója volt.
Lajos Mihály
