Történelmi számvetés államalapításunk ünnepe előtt

Válságok és újrakezdések

Nincs olyan ország, olyan nemzet, amelyik történelme során ne élt volna át válságokat, ám egy állam, egy nép erejét éppen az mutatja meg, képes-e és mennyire képes leküzdeni azokat. A magyarság égboltját is többször takarták el sötét fellegek, ám mindig talpra álltunk. Augusztus 20-án, államalapításunk ünnepén pedig tekintsük át, miként kerültünk nehéz helyzetekbe, s hogyan sikerült kiemelkednünk azokból.

A honfoglalást követő kalandozások korában meggyengült a nagyfejedelmi hatalom, és megnőtt a különböző törzsfők, nemzetségfők hatalma. Aztán megannyi győzelmes kalandozó hadjáratot követően, 955-ben Augsburgnál a németekkel, 970-ben pedig Arkadiopolisznál a bizánciakkal szemben súlyos vereséget szenvedtünk. Augsburgot követően szerencsések voltunk abban a tekintetben, hogy a Lehel és Bulcsú vezéreket megverő I. Ottó német király, majd német-római császár egy ellenünk irányuló bosszúhadjárat helyett Itália felé tekintgetett, s déli irányban terjeszkedve erősítette meg hatalmát. Arkadiopolisz után pedig – amikor tartani lehetett a Bizánci Birodalom támadásától – a frissen pajzsra emelt Géza nagyfejedelem egy diplomáciai huszárvágással rendezte a magyar–német viszonyt, s mivel a nyugati nagyhatalom amúgy sem lelkesedett a déli impérium túlságos megerősödéséért, a jó magyar–német kapcsolatok létrejötte elvette a bizánciak kedvét egy hazánk elleni hadjárattól. Géza egyúttal irányt vett a keresztény európai monarchia felépítése felé, s míg a Felvidéket uraló kabar nemzetségfőt, Aba Sámuelt békés úton nyerte meg, addig több dunántúli nemzetséget katonai erővel kényszerített rá politikai irányvonala elfogadására. Ám akadtak vezérek, akik nem vagy nemcsak a kereszténység felvételétől berzenkedtek, hanem a kiépítendő központosított királyságtól is, és saját kis országaik létrehozására törekedtek. Keán bolgár kán dél-erdélyi állama ráadásul csak lazán kapcsolódott hazánkhoz. Az ortodox kereszténységet felvett Ajtony vezér pedig Bizánc felé orientálódva, annak támogatásával akarta önálló országgá tenni a Tisza, a Körösök, az Al-Duna és az erdélyi hegyek által övezett, általa uralt területet. Gézának és I. (Szent) Istvánnak le kellett törnie a függetlenedni akaró vezéreket ahhoz, hogy ne forgácsolódjon szét Magyarország, s ne váljon külső hatalmak könnyű prédájává. Harcaik sorában állam­alapító királyunk 1003-ban megverte Keán kánt, s Dél-Erdélyt a Magyar Királyság integráns részévé tette, ezt követően a bizánciakkal való jó kapcsolatok kiépítésével elszigetelte Ajtonyt annak remélt nagyhatalmi szövetségesétől, a királyi hadak pedig győzelmet arattak Ajtony felett, s meghiúsították államalapítási terveit. Így amikor 1030-ban II. Konrád német-római császár megtámadta Magyarországot, I. (Szent) István már egy erős, egységes királyság uralkodójaként verte vissza hadjáratát.

Bő két évszázad múltán az 1241–1242-es tatárjárás a legrosszabb belpolitikai viszonyok közepette sújtott le hazánkra. A XIII. századig a király volt az ország legnagyobb földesura, az ún. földesúri királyság azonban ekkorra idejétmúlttá vált, s II. András királyi birtokokat kezdett adományozni a főuraknak. Fia és örököse, a leendő IV. Béla azonban nem értett egyet apja politikájával, s trónra lépve megkezdte az eladományozott birtokok visszavételét, amivel sok ellenséget szerzett magának. A terjeszkedő Mongol Birodalom elől menekülő kunok befogadása hasznos lett volna a királyság erejének a növelése végett, ám sokan attól tartottak, hogy a kunok összejátszanak a közeledő mongolokkal, a feltámadó viszály pedig 1241 elején véres összecsapásba torkollt: pesti magyar és német polgárok megölték Kötöny kun királyt. Alattvalói erre pusztítva, fosztogatva, déli irányban kivonultak Magyarországról, így haderejüket nem lehetett Batu kán ellen bevetni, sok, birtokától megfosztott főúr pedig – értelmetlen bosszúból – fegyvereseivel együtt nem vonult hadba IV. Béla hívására. A kedvezőtlen körülmények között megvívott muhi csatában ráadásul hadvezetési hibákra is sor került, a súlyos vereség után Magyarország elesett, csak a néhány, addig épült kővár tartott ki, miközben a megfélemlítés stratégiáját követő mongolok felperzselték a városokat, a falvakat, kiirtották a magyarság mintegy felét-harmadát. 1242 tavaszán azonban – végérvényesen még mindig nem tisztázott okokból – kivonultak az országból, IV. Béla pedig romjaiból építette újjá hazánkat, ráadásul megőrizve középhatalmi státuszát. Visszahívta a kunokat, s tanulva hibáiból, okosabban, mint apja, folytatta II. András birtokadományozó politikáját, ám csak azzal a feltétellel adományozott birtokokat a főuraknak, ha azok erős kővárakat építettek, s emellett királyi várak is épültek. Az 1285-ös második tatárjárást aztán a várakra támaszkodva verték vissza eleink.

1301-ben magtalanul hunyt el III. András, az utolsó Árpád-házi király. Több oldalági trónörökös pályázott a Szent Koronára, a kiskirályoknak vagy oligarcháknak is nevezett tartományurak viszont egyikből sem kértek, s fennállt a veszély, hogy az erős magánhadseregekkel rendelkező kiskirályok egymással hadakozó államocskákra szedik szét Magyarországot, az anarchiát pedig könnyen kihasználhatták volna erősebb szomszédos hatalmak. A francia Anjouk nápolyi (olasz) ágából származó, 1308-ban trónra lépett Károly Róbert, IV. Béla leányági leszármazottja azonban erélyesen fellépett ellenük, s vagy a saját maga, vagy a hadvezérei által vezetett királyi hadak egymás után leverték az oligarchákat. Tárnokmestere (modern kifejezéssel: pénzügyminisztere) pedig rendbe szedte Magyarország zilált pénzügyeit, s hazánk gazdaságilag és politikailag egyaránt megerősödve emelkedett ki az anarchiából.

A XIV. század végétől jelentkező oszmán veszély sem lett volna leküzdhetetlen. A Luxemburgi Zsigmond által kiépített, majd Mátyás király által ki is bővített déli végvári rendszer, az erős banderiális hadsereg és az igen ütőképes zsoldossereg, a híres fekete sereg erős oszlopai voltak az ellene vívott küzdelemnek. Ám Mátyás egyik házasságából sem született utód, természetes fia, Corvin János trónutódlási jogát pedig még nem sikerült biztosítania, s az ehhez szükséges hatalmi bázist sem építette még ki, amikor 1490-ben váratlanul elhunyt. Az általa megrendszabályozott főurak pedig olyan királyt akartak, akinek ők fogják az üstökét, ezért hívták meg a trónra a gyengekezű lengyel II. Ulászlót, akinek tehetetlen uralkodása alatt ijesztő gyorsasággal züllött szét az addig erős Magyar Királyság. Sem az erős haderő, sem a végvári rendszer fenntartására nem jutott pénz, s Mohács csak az 1490-ben megindult folyamat végállomása lett. Következett Magyarország három részre szakadása, a török világ, melynek harcai elsősorban a magyarlakta vidékeket sújtották, megváltoztatva az etnikai viszonyokat. A Szent Koronát megöröklő Habsburgok pedig a maguk számára, megszállva szabadították fel Magyarországot (noha az oszmánok kiűzésében nagyon sok magyar is részt vett), s hazánk egy tőle idegen birodalom nyersanyagtermelő gyarmata lett, mely a török világ harcai közepette a társadalmi, gazdasági fejlődés terén nagyon lemaradt Európa fejlettebb országaitól. A Széchenyi István 1825-ös fellépésével kezdetét vett reformkor azonban elindította Magyarországot a polgárosodás útján, miközben az évtizedekkel korábban beindult kulturális fejlődés is felgyorsult, mindez pedig összekapcsolódott a függetlenség visszaszerzésének a vágyával. S bár az önálló és demokratikus Magyarország megteremtéséért vívott 1848–1849-es forradalom és szabadságharc elbukott, az 1867-es kiegyezéssel belső autonómiára szert tevő, parlamentáris kormányzatú Magyarország ötven év alatt óriásit lépett előre a polgári fejlődés útján.

Az Osztrák–Magyar Monarchia azonban felkészületlenül vágott bele az I. világháborúba (Tisza István magyar miniszterelnök intő szavai ellenére), s a stratégiai hibákat is vétő Németország szövetségeseként vereséget szenvedett. Az 1918 őszén függetlenné vált Magyarország hadsereg-leépítő, tehetségtelen vezetése is hozzájárult ahhoz, hogy 1920-ban Trianonban brutálisan megcsonkítsák Magyarországot, a traumát pedig máig sem heverte ki nemzetünk, miközben megismerkedett mind a szélsőjobboldali, mind a szélsőbaloldali diktatúrával, mielőtt 1989-ben visszatért volna a demokrácia útjára. Napjainkban anyaországunk súlyos gazdasági válságban van, mely válság egész Európára kiterjedt, mi, kárpátaljai magyarok pedig nagyon megérezzük az orosz–ukrán háború kihatásait. És csak remélhetjük, hogy a 2010 után meghirdetett békés nemzetegyesítés politikája célt ér, s az egész magyarság fejlődési pályára áll, melynek megvalósulása nagymértékben függ attól, mennyire bölcsen politizálnak az anyaország és az elcsatolt nemzetrészek vezetői.

Lajos Mihály