Vasárnapi üzenet: 2023. április 30.

„Ha egy ország meghasonlik önmagával, nem maradhat meg az az ország; és ha egy háznép hasonlik meg önmagával, az a háznép sem maradhat meg.”               (Márk 3, 24–25)

Jézus mondata válaszként hangzik el egy olyan abszurd vádra, miszerint ördögi erőkkel operálva űzi ki a megszállottakból a tisztátalan lelkeket. Az emberek, akik vádolják, óhatatlanul olyan területre tévednek, amelyről voltaképpen alig van ismeretük. Tegyük hozzá, hogy ez nem sokat változott az elmúlt kétezer év alatt. A világunk működésének rétegződését sokszor nem vagyunk hajlandók tudomásul venni, hiszen a szellemi világ mozgását sokszor éppen annyira figyelmen kívül hagyjuk, mint a levegőnk összetételét vagy a bennünket körülvevő mikrohullámokat. Jézus szabadítóként érkezik meg ebbe a világba, leszaggatja a bűnök láncait, lebontja az ördögi erődítményeket, kézzel foghatóvá válnak a mennyei világ erői ebben a földi világban. Ekkor éri vád az írástudók részéről, akik ugyan lexikális értelemben jól felkészült emberek voltak, de nem értették, nem fogták fel, hogy a Messiásról szóló próféciák éppen beteljesednek, a szemük láttára zajlanak.

Jézus kijelentésének igazsága azonban túlmutat az adott szituáción, és int bennünket is. A meghasonlásunk, megosztottságunk, pártok és ideológiák rabságában való létünk valójában egyenes út a megsemmisüléshez. A modernitás kora felerősítette az egyén hangját, megfogalmaztuk a szabadságjogainkat, egyre több területen szeretnénk autonómmá és függetlenné válni, cserébe leépítjük, szűkítjük az emberi kapcsolataink körét, társas magányban élünk, és idegennek érezzük magunkat sokszor még a saját hazánkban is. Egy-egy történelmi kataklizma, háború, tömeges migráció pedig megmutatja, valójában mekkora repedések és törésvonalak alakultak ki a társadalom talajában, mennyire nem találjuk a közös hangot és nevezőt. Még a legszűkebb közösségeinkben, a családjainkban is gyakran elbeszélünk egymás mellett. A közös élettérben is szigetek alakulnak ki, ahonnan néha átkiabálunk egymásnak, de gyakrabban értjük félre egymást, mint amennyire meg tudjuk érteni a másikat. A megtört egységet Krisztus képes újraépíteni, lelki sebeinket Ő gyógyítja, történelmi léptékű tragédiáinkból Ő képes egyedül lábra állítani, ám bennünket is használni kíván a békéltetés szolgálatában, az egység munkálásában.

A Getsemáne-kertben, a nagypénteki eseménysorozat előtt így imádkozik értünk: „Ahogyan engem elküldtél a világba, én is elküldtem őket a világba: én őértük odaszentelem magamat, hogy ők is megszentelődjenek az igazsággal. De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek, hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem. Én azt a dicsőséget, amelyet nekem adtál, nekik adtam, hogy egyek legyenek, ahogy mi egyek vagyunk: én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek, hogy felismerje a világ, hogy te küldtél el engem, és úgy szeretted őket, ahogyan engem szerettél” (János 17, 18–23).

Szimkovics Tibor,
ráti és minaji lelkipásztor