Paráda Jázmin Mirabella: Idegen ország

Olvasói levél

A háború veszteségeit sokszor csupán számokban mérjük, és ritkán gondolunk bele, hogy milyen, számokkal nem kifejezhető fájdalmat hordoznak azok, akik egyik napról a másikra hagytak hátra mindent. Talán még ritkábban tesszük fel azt a kérdést, hogy mit él át egy gyermek, egy kamasz, akinek el kell hagynia azt a helyet, ahol született, nevelkedett, és amelyet otthonának nevezett.

Paráda Jázmin Mirabella (9. osztályos tanuló) szerkesztőségünknek küldött lírai hangvételű vallomásában tárja elénk azt a belső vívódást, amely az elengedés és újrakezdés feszültségéből fakad. Van-e remény és erő az újrakezdéshez? És ha igen, akkor vajon hol? Idegenben vagy idehaza?

Paráda Jázmin Mirabella: Idegen ország

Ülök egy helyben, és már megint azon kapom magam, hogy a múltamon merengek. Azon a múlton, amit már el kéne engednem. Az Istennek sem tudom megérteni, miért nem tudom ezt az egy témát elengedni. Igen… mindenki emberből van, és mindenki máshoz kötődik. Ki a szerelemhez, ki egy családtaghoz vagy a hazához. Ebben az esetben én nem érzem magam szerelmesnek, és nem hiányzik senki sem. Bennem inkább a régi otthonom iránti vágy növekszik napról napra, egyre erősebben. Lassan azt érzem, hogy belebetegszem, de kezdek beletörődni abba, hogy talán már nincs visszaút. Eléggé elveszve érzem magam így, de nincs mit tenni. Nem tudok mit tenni, egyelőre muszáj vagyok alkalmazkodni ahhoz a környezethez, ami még mindig teljesen idegen számomra.

Már három éve abban reménykedem, hogy hazajutok oda, ahol minden kezdődött. A reményem még erős ez iránt, de már nem tudom, meddig bírja, hiszen az erős szikra kezd kialudni. És ahogyan szépen lassan kialszik, úgy halványul el bennem a fény.

Nem igazán értem, mert mostanában a fejem olyan belülről, mint egy tini kupis szobája, egy szoba, ami már olyan romos, hogy nehezen lehet kitakarítani. Hogy miért? Nehezen nyílok meg a világnak, és nem tudom elmagyarázni a bennem kavargó gondolatokat sem. Ez olyan, mint amikor nagymamám cérnája gabalyodott össze, amivel varrt, és már nem tudta szétszedni. Ezért levágta, aztán kezdte elölről. Vajon nekem is ezt kéne tennem? Levágni és újrakezdeni. Ez olyan nehéznek tűnik.

Csak a kifogásaim tartanak vissza attól, hogy újrakezdjem tiszta lappal. Azért, mert nem szeretném. Mivel még ott van bennem az a cseppnyi remény, hogy azt a csomót a cérnámon egyszer szétszedem. De lehet, sohasem fogom, így egyszer csak kénytelen leszek azt levágni onnan, és elölről kezdeni mindent.

Sokan mondták már, és ezt én is tudom, hogy az élet megy tovább, nem áll meg. De az évek alatt oly gyorsan történtek ezek a drasztikus változások, hogy szinte csak pislogtam egyet, és egy olyan helyen találtam magam, ahol nem találok önmagamra. Egyszer csak meglesz, nemde? Ha nem is, én tovább reménykedem, amíg végleg ki nem alszik a fény.

Ha kialszik a fény, mi lehetne a következő teendőm? Kezdhetnék egy olyan új életet, amelyben elfelejtem a múltam, és ráveszem magam az újrakezdésre. Mindennap belegondolok abba, hogy mi lehetett volna, ha az életemben pár dolgot máshogy csinálok, vagy pár dolog máshogy alakul. Akkor ugyanitt lennék? Ugyanígy alakult volna, vagy nem?