A szuperkontinens-ciklus
A régmúlt Vaalbarájától a jövő Amasiájáig
A Föld a Naprendszer egyetlen olyan bolygója, melynek litoszférája különálló táblákból áll, s mivel a litoszfératáblák lassú, ám állandó mozgásban vannak, a kontinensek időről időre szuperkontinensekké forrnak össze, majd az utóbbiak kisebb földrészekre szakadoznak, hogy azok később – a Föld más pontjain – ismét egyesüljenek. Ez a szuperkontinens-ciklus.
A legkorábbi szuperkontinensek még csak kratonokból, a szárazföldek embrionális őseiből álltak, bolygónk legrégebbi kőzetei alkották azokat, és szerény méretűek voltak. Az első Vaalbara mintegy 3,6 milliárd évvel ezelőtt jött létre két kraton, a dél-afrikai Kaapvaal és a nyugat-ausztráliai Pilbara egyesülése révén, majd kb. 800 millió éve felbomlott. Hamarosan viszont kialakult Ur, melynek egykori darabjaira India, Madagaszkár és Ausztrália ősi kőzeteiben bukkantak rá, ám ennek mérete is elmaradt a mai Ausztráliáétól. A következő szuperkontinens, a mintegy 2,7 milliárd esztendeje kialakult Kenorland már lényegesen nagyobb volt, kratonokból és újabb képződésű kontinentális kéregdarabokból forrt össze egy Észak-Amerika méretű szárazulattá, majd 600 millió év múltán a belsejében megjelent törésvonalak mentén különálló szárazföldekké szakadt szét. Ezt követően – globális méretű, hegységképződésekkel együtt járó kontinensütközések során – 2,1–1,8 milliárd esztendővel ezelőtt létrejött a Columbia szuperkontinens, mely szinte az összes szárazföldet magában foglalta, észak–déli irányban húzódott, legnagyobb hosszúságát 12 900 km-re, legnagyobb szélességét pedig 4 900 km-re becsülik. A kőzettani és paleomágneses vizsgálatok arra utalnak, hogy mind India keleti partja, mind Dél-Ausztrália Észak-Amerika ősének, Laurentiának a nyugati partjaihoz illeszkedett, Dél-Amerika pedig a mai helyzetéhez képest „a feje tetején állva” kapcsolódott Laurentiához, így Brazília keleti partja Laurentia keleti partvidékével forrt össze. Emellett Baltica, Európa ősi kontinentális tömbje (kontinentális pajzsa), sőt talán három további pajzs: Szibéria, Észak-Kína, illetve Kalahária (a leendő Afrika déli része) is egyesült Columbiával, mely 1,5 vagy 1,3 milliárd évvel ezelőtt töredezett szét különálló földrészekre.
Nagyjából 1,1 milliárd éve aztán három-négy nagyobb szárazföld ütközése során kialakult a Rodinia szuperkontinens, melynek középpontja az Egyenlítőtől délre helyezkedett el. Az egyesülő földségek ismét Laurentia köré csoportosultak, melynek keleti partja összefüggött Dél-Amerika nyugati partvidékével (a sokkal később felgyűrődő Andok akkor még természetesen nem létezett), a nyugati partja pedig azzal az ősi kontinentális tömbbel, melyből később létrejött Afrika északi-középső része, az utóbbihoz pedig hozzákapcsolódott az egymással összeforrt Ausztráliával és Antarktikával. Pár további pajzs viszont nem kapcsolódott Rodiniához, s maga a szuperkontinens is 750–800 millió évvel ezelőtt különálló földrészekre szakadt szét. Három legnagyobb darabja kb. 600 millió esztendővel ezelőtt ismét egyesült a Pannotia szuperkontinensben, mely viszont 60 millió évvel később ismét feldarabolódott, méghozzá három részre: Laurentiára, Balticára és a hatalmas déli kontinensre, Gondwanára, mely magában foglalta Dél-Amerikát, Ausztráliát, Indiát, Antarktikát, a kisebb földségekből összeforrt Afrikát, valamint a leendő Madagaszkárt, Új-Guineát és Új-Zélandot. Később Gondwanáról leszakadt Avalonia mikrokontinens, megkezdte útját Laurentia és Baltica felé, melyekkel összeütközött, s így kialakult Euramerika, más néven Laurussia földrész. Ezt követően Gondwana észak felé kezdett mozogni, Afrika nekinyomódott Euramerikának, majd Szibéria összeforrt Kazakhsztánia mikrokontinenssel, valamint Euramerikával, s létrejött Laurázsia kontinens. Végül Dél-Amerika is egybeforrt Laurázsia délnyugati részével, és mintegy 300 millió éve létrejött Pangea, az eddigi leghatalmasabb szuperkontinens, mely észak–déli irányban húzódott végig a Földön, csaknem az Északi-sarktól a Déliig. Óriási C betűt formázott, középütt beleékelődött a Thetys-óceán, többi részének partjait pedig a Panthalassa-óceán mosta.
Mintegy 175 millió éve azonban megkezdődött a feldarabolódása. Előbb Laurázsia és Gondwana szakadt el egymástól, majd létrejött az Atlanti-óceán, így Laurázsia Észak-Amerikára és Eurázsiára osztódott, Dél-Amerika pedig elvált Afrikától. Madagaszkár, illetve India lehasadt Antarktikáról, Új-Zéland Ausztráliától, Antarktika előbb Dél-Amerikáról, majd Ausztráliáról, miközben India összeforrt Eurázsiával. Az Arab-tábla elszakadt Afrikától, és szintén Eurázsiával egyesült, így kialakult Földünk mai arculata.
De mit hoz a jövő? Az Atlanti-óceán évente néhány cm-t szélesedik, a Csendes-óceán évi néhány cm-t szűkül, Ausztrália pedig észak felé nyomul. Az amerikai Új-Curtin Egyetem geofizikusai kutatásaik és számítógépes modellezéseik során arra a következtetésre jutottak, hogy 280, legkésőbb 300 millió év elteltével Eurázsia (melyhez előbb hozzáforr Ausztrália) bezárja a Csendes-óceán medencéjét, és kialakul egy új szuperkontinens, Amasia (vagy Amázsia). A szintén amerikai Yale Egyetem kutatóinak a számításai szerint viszont nem a Csendes-óceán fog eltűnni, hanem előbb Dél-Amerika egyesül teljesen Észak-Amerikával, bezárva a Karib-tengert, majd mind az Újvilág, mind Eurázsia észak felé nyomulva bezárja az Északi Jeges-tenger medencéjét, és 50–200 millió év múlva így jön létre Amasia. Zheng-Xiang Li, az Új-Curtin Egyetem kutatója azonban úgy véli, nem valószínű, hogy a nagy kontinensek földrajzi szélessége változzon. Inkább a Csendes-óceán fog eltűnni. Melyik elmélet igazolódik? Távoli utódaink meglátják.
Lajos Mihály
