Vörösmarty Mihály: A pókfi és a szúnyog

A pókfi hálót szőtt magának a falon.

Körűle büszkén repkedett egy cincogó,

S csufolta a szorgalmas állat kis müvét;

Mivel belőle néhány gyenge szálakat

Kitéphetett. S már gondolá, hogy ő egész

Hálókat is fog eltapodni gőgösen.

Így új erőt vesz, csattogtatja szárnyait,

És majd középig tolja döntő mellvasát.

De ott akadt: kicsiny párája nem birá

A nagy vitának tetteit, s midőn kevés

Váratra ismét hánykolódván még szorosb

Bilincsbe jutna, ím rohanva és sebes

Vágtatva jött már a hatalmas gyilkoló.

Ekkor letörlé könnyét, s mintha itt dicsőn

Lelné halálát, így beszélt: te vérszopó,

Jer csak, kötözd le jobban hősi testemet:

A jó ügyért kiveszni nem csekély dolog.

A pók kacagva mond: tudom, mi szent valál,

Csak vérszopónak vére kedves ételem.

S ím foglya meggebedve dől el szálain.

…

Ó, emberekből vért szivó gaz emberek,

Hol, hol találok néktek ilyen pókot?

(1821)

Babits Mihály szerint Vörösmarty elfeledett költő, akinek nagyságát csak sejteni lehet, hiszen senki sem ismeri. Senki sem ismeri igazán, sem az olvasók, sem az írók, de még a felsőbb katedrán trónoló akadémikusok sem. Vörösmarty műveinek nagy része ismeretlen az utókor számára. Elvesztek, s e tekintetben ez nagy részben az ő bűne is. Gyulai Pál írta róla: „Néha labdázáskor állott elő egy-egy verssel. Elszavalta, aztán megszaladt, mert barátjai kérték, üldözték, hogy adja át nekik versét olvasás vagy leírás végett. Soha nem adta át. Történt, hogy elfogták, s erővel akarták elvenni tőle, de ő minden erejét megfeszítette, s addig küzdött, míg vagy megszabadult üldözőitől, vagy legalább széttépte a kéziratot.”

Szerb Antal úgy tartja: „A hagyományos magyar költészet érintetlenül hagyja, nyelve a megújított nyelv, az általa elért eredmények nem nőnek ki lassan és szervesen a magyar talajból, hanem egyszerre vannak itt, mint egy vulkanikus kitörés.”

A pókfi és a szúnyog című versét 1821-ben írta Börzsönyben. Ekkor nagy volt a felfordulás az országban. A napóleoni háborúk következtében a bécsi kincstár kiürült, I. Ferenc egyre több adót vetett ki, ezek ellen lázadozott a magyar nemesség. A király végül feloszlatta a rendi országgyűlést és rendeletekkel kormányzott, de a nemesség nem hajtotta végre ezeket. Bár a vers, mint egyfajta tanmese, általánosságban szól az emberi gyarlóságról, bizonyára Vörösmartyt az országban tapasztalható közállapotok is befolyásolták a megírásakor. A magyar nemzet vérét nem csupán az osztrák császári önkény, de saját nemesei is szívták.

A versben nincs pozitív szereplő, hiszen a pók azért szövi a hálóját, hogy zsákmányt ejtsen, hogy a fennmaradása érdekében elfogyassza áldozatát. Úgy vélem, kettőjük közül mégiscsak a szúnyog van negatívabban ábrázolva, hiszen nem elég, hogy fő elfoglaltsága a vérszívás, ehhez még nagyfokú dölyfösség is párosul. Ez okozza végül a vesztét. Bár szorult helyzetében hősnek próbálja beállítani önmagát, de nincs itt semmilyen pátosz, egyszerűen az ostobaságának válik az áldozatává.

Bár sehol nem olvastam ilyetén magyarázatát, megeshet, hogy csak a történészi túlbuzgóság mondatja velem, de én ebben a versben ott látom Vörösmarty korának társadalmi lenyomatát.

Lengyel János