Vasárnapi üzenet: 2024. január 7.
„Semmi felől ne aggódjatok, hanem imádságotokban és könyörgésetekben minden alkalommal hálaadással tárjátok fel kívánságaitokat az Isten előtt. És az Istennek békessége, mely minden értelmet meghalad, meg fogja őrizni szíveiteket és gondolataitokat a Krisztus Jézusban.” Fil. 4, 6–7
Pál börtönből ír. Ez a környezet teszi különösen hitelessé ezt a levelet az örömről. Isten, ha tanítani akar minket, vagy rajtunk keresztül a környezetünket, akkor olyan környezetbe helyez, ahol különösen megmutatkozik a különbözőségünk a hitetlen világtól.
„Semmi felől ne aggódjatok”, mert nem lehet az aggódás terhével a küzdőteret végigfutni. Az ördög meg akar terhelni olyan fantomfélelmekkel, melyek szorongást okoznak, és elszívják az életerőnket. Félelmeink több mint 90%-a nem teljesedik be, tehát önmagunkat és másokat pusztító veszekedéseink és kesergéseink legnagyobb része felesleges volt. Az Istennel kapcsolatban, a vele élő közösségben soha nem indokolt az aggódás. Isten kezében vagyunk: „Aki hisz, az nem fut.” Istennél le lehet tenni a múltnak terhét, és el lehet engedni. Nincs megnevezve az aggódás tárgya, mert minden aggodalmat okozó dolog és személy belefér. Mert nincs olyan dolog, amire Istennek ne lenne gondja az életünkben („Minden gondotokat Őreá vessétek, mert neki gondja van reátok” – 1 Pt. 5, 7).
Hálaadással feltárni kéréseinket, kívánságainkat Isten előtt. A hála, mely állandó, de fejlődő magatartás. Az alaphálában az Isten iránti ősbizalom mutatkozik meg. A hálafejlődés következő szintje: a gondviselésben való személyes elhelyezkedés. Ez annak a felismerése, hogy benne vagyok Isten tervében, és Isten nem akarja a világot nélkülem, Isten velem akarja a Teremtést (fontosak vagyunk neki, nem akar lerázni). Majd a hálafejlődés következő szintje: az Isten érző és aktív együttélése. Hogy Isten velünk együtt éli a történéseinket. A sok mindent nem értő és kérdések között tépelődő Jób számára az a tudat volt a kapaszkodó, hogy Isten az ő életének tanúja.
Szükséges feltárni (mint a bánya mélyéről) az igazi (nem a megtévesztő) kívánságainkat. Megfogalmazni, akár a mélységébe leszállva – ezzel munka van: a hidegség és elzárkózás, a kedvetlenség és örömtelenség, a kapcsolatfogyatékosság és erőtlenség mögött –, milyen ki nem elégített kívánságok vannak; s a válaszokért talán a múltunk mélyére kell menni.
Fontos, hogy minden feltárt dolgot – melyre készüljünk, hogy talán nagyon meglepő, kínos jelenség – vigyünk Isten elé. Mert a bánya mélyéből feljövő nyersanyag az avatatlan számára csúnya és rettentő lehet, ezért más nem ért meg, félreért, megbotránkozik. Isten nem borzad meg a lélekbánya mélyének tartalmától.
A hittel előtárt imádság első következménye: a békesség. Mert letette a terheit Isten kezében, és helyreállt a bizalom az Atyával, aki felvállalja a terheket.
Az Istentől jött béke felül van minden emberi értelmen. Mert ember nem alkothatja és adhatja meg, ezért az igazi béke mindig ember és teremtés feletti csoda.
Megőrzi a szívet és gondolatot Krisztus Jézusban (az érzelmet és az értelmet). Tehát nem szakadunk el Krisztustól. A hálás imádság közege, melyben nem veszítjük el a józan ítélőképességünket, a lelki tartásunkat, a gyümölcsöztető hangulatunkat. Ez a békesség és a mindenség forrása. Mert minden a miénk, mert Jézussal együtt az Atya mindent nekünk ajándékoz. „Csak azt el ne veszítsem, mi benned, ó Úr Isten, remélni megtanít.” Csak ezzel a Krisztussal való közösséggel vagyunk képesek az áldott életre (akár a legellentmondásosabb környezetben is). S csak ebben a Jézusi közösségben van erőnk mindenre, ami előttünk akadályként és feladatként áll (hogy kibírjuk és felépítsük). Krisztusi közösség nélkül nincs magunktól erőnk a további helyzetünkre.
Ezzel a tanáccsal és ígérettel az apostol a további szolgálatot és hitéletet biztosítja, ha megtartják a filippibeliek. Ez a búcsúja és az útra eresztő tanácsa. Ha megtartjuk a tanácsot, akkor mi is megmaradunk és megfutjuk a küzdőterünket (az elkövetkező esztendőt).
Radvánszky Ferenc
református lelkipásztor
