A középkori meleg korszak

Hol bőséghez, hol megaszárazsághoz vezetett

Az eddigi utolsó eljegesedés, a tízezer éve véget ért Würm-glaciális óta tartó interglaciálisban felmelegedések és lehűlések követték egymást. A legutóbbi hideg periódust, a kis jégkorszakot is egy igen magas hőmérsékleti értékeket produkáló időszak, a középkori meleg korszak előzte meg a Kr. u. IX. és a XIV. század között, melynek időtartama azonban területenként némi eltérést mutatott, s jellemzője volt, hogy hol bő termésekhez, a termőterületek kibővüléséhez, a népesség növekedéséhez, hol viszont óriási aszályokhoz és civilizációk összeomlásához vezetett.

A jégfuratokba zárt buborékokban megőrződött levegőminták, a tengermederből vett furatok elemzése, a régészeti kutatások, különböző történelmi események, valamint a korabeli írásos dokumentumok, feljegyzések alapján elég behatóan ismerjük ezt az időszakot. Európában a mainál 1 Celsius-fokkal, az észak-atlanti régióban viszont 2-4 Celsius-fokkal magasabb hőmérséklet uralkodott. Észak-Európában már a VIII. század végén a jelenleginél 2-4 Celsius-fokkal magasabbra emelkedett mind a tengervíz, mind a levegő hőmérséklete, s ekkora maradt egészen az 1100-as évekig. Ez tette lehetővé a vikingek (más néven: normannok) kirajzását nyugat felé, a Feröer szigetek és az akkoriban még szép nyírfaerdőkben bővelkedő Izland benépesítését, majd a jelenleginél kellemesebb éghajlatú délnyugat-­grönlandi partvidéken, illetve Észak-Amerika keleti partjain való átmeneti megtelepedésüket. S mivel az Északi-Jeges-tenger állandóan jéggel fedett központi része összébb húzódott, a normannok északi, illetve északkeleti irányban is felfedezőutakat tettek, s felfedezték a Spitzbergákat, valamint Novaja Zemlját.

Észak-, Nyugat-, illetve Közép-Európában a meleg bő csapadékkal párosult, általában enyhébbekké váltak a telek, melegebbekké a nyarak (bár kimondottan kemény telekre is akadtak példák), így nem egy kultúrnövény termesztésének az északi határa kitolódott, emellett a tenyészidőszak is meghosszabbodott, s a termések is bőségesek lettek. Norvégiában csaknem az északi sarkkörig termesztették a búzát. Britannia provinciában még a római kori klímaoptimum idején, Kr. u. 300 körül felhagytak a borbehozatallal, mivel ekkor már helyben is beérett a szőlő, a középkori meleg időszakban pedig nemcsak Angliában termeltek borokat, melyek minősége a franciákéval vetekedett, hanem még Dél-Skóciában is termeszteni tudták a szőlőt. Az Alpokban és a Német-középhegységben pedig 200 méterrel feljebb húzódott a növénytermesztés határa. A bő terméseknek köszönhetően addig soha nem tapasztalt mértékben növekedett az európai népesség száma: a IX. századtól a XIV. századig 45–46 millióról 73–86 millióra nőtt. Elsősorban Nyugat- és Közép-Európában, de kisebb mértékben a gyérebben lakott Észak-, illetve Kelet-Európában is sűrűbbé vált a városhálózat (Dél-Európában pedig már azelőtt is a korhoz képest sűrű volt). A városok és a falvak terjeszkedése, a lakosság élelmiszerigényének, valamint a kézműipar faigényének a biztosítása végett pedig egyre több szűzföldet törtek fel, mind nagyobb mértéket öltött az erdőirtás, olyannyira, hogy már szigorú büntetésekkel kezdték sújtani a túlzott fakitermelést. Terjedt a két- és a háromnyomásos vetésforgó, ám a korabeli mezőgazdaság termelékenysége mellett az időszak végén már komoly gondokat kezdett okozni a népesség táplálékigényének a biztosítása.

A déli féltekén is jelentős éghajlati változások történtek. Ausztrália nyugati, északi és középső területei csapadékosabbakká váltak, a délnyugat-afrikai Namíbiai-sivatag pedig szavannavidékké változott. Ugyanakkor Észak-Amerikában megaszárazság sújtotta az amúgy is csapadékszegény Nagy-medencét, a jelenlegi Egyesült Államok délnyugati részét, Közép- és Dél-Amerikát. Peru sivatagos csendes-óceáni partvidékén a Chimu Birodalom sikeresen birkózott meg a hosszúra nyúlt aszályos időszakkal, illetve az El Nino időnkénti óriási esőzéseivel. Az Andokból aláereszkedő kis folyókon víztározókat építettek, azokat zárható-nyitható túlfolyókkal látták el, karbantartották és bővítették a csatornarendszert, szabályozták, hová mennyi vizet engedjenek, így még fejleszteni is tudták civilizációjukat. Viszont a Nagy-medencétől délnyugatra élő anaszázik addig virágzó kultúrája összeomlott, s végső soron a Maja Óbirodalomnak is a megaszárazság vetett véget: városállamai megnövekedett kézműves, kereskedő és uralkodó rétegeit már a csatornahálózat mellett sem tudták eltartani az élelemtermelő földműves falvak, így a városok elnéptelenedtek, a lakosság részben kisebb önfenntartó településekre húzódott, részben a Yucatán-félszigetre költözött.

De mi vezetett a középkori meleg időszakhoz? Minden bizonnyal erősebb lett a napsugárzás, ami az Atlanti-óceán északi részén a légköri nyomásviszonyokat is megváltoztatta, uralkodóvá vált az alacsony légnyomás, ami enyhébb teleket és bőségesebb csapadékot eredményezett. Alacsonyabb lett a vulkáni aktivitás, így kevesebb, a napsugárzás visszaverődését előidéző kén-hidrogén került a légkörbe. Az óceáni áramlatokban is változások következhettek be. Amikor a Csendes-óceánon megnövekszik a párolgás, akkor megnövekszik az Atlanti-óceán sótartalma, a sóháztartás kiegyenlítése végett megerősödik a globális áramlásrendszer cirkulációja, ami 4-5 Celsius-fokkal növeli a tengervíz hőmérsékletét, ami a szárazföldeken is felmelegedéshez vezet. Ez történt a középkori meleg időszakban is? Ma még nem tudjuk, s általában véve sem mondták ki még a végső szót a középkori meleg korszak okait illetően.

Lajos Mihály