Márai Sándor: A pók
Az idő hidegebb lesz. Mind meghaltak,
Kiket szerettél. Köd fedi a holdat,
Kutyád öreg már, rekedten csaholgat.
Halott fekszik a hóban. Vére alvadt.
A szó csak szó, a hús csak hús, az álom
Köd és zavar. A puszta földre ülj le.
Dallamaid a vad szél hegedülje,
S te hallgass. Élj, mint pók a pókfonálon.
Olyan költeményt olvasunk, melynek szerzője mintha leélte volna már az életét. Mintha összefoglalná e leélt élet lényegét, és mintha valóságosan a halál előtt állna.
De mi tudjuk, hogy ez nem így van: A pók szerzőnknek az Ég és Föld című kötetében található, amely mű pedig 1942-ben jelent meg, abban az évben, mikor Márai Sándor a legnagyobb sikereket érte el. Élete delén járt, sorra jelentek meg darabjai, könyvei, például ekkor látott napvilágot A gyertyák csonkig égnek című regénye is, amely aztán meg sem állt a világhírnévig.
Akkor vajon mit kívánt összefoglalni A pók – ez a rövidke vers –, az Ég és Föld című kötet záró részeként? A válasz az, hogy nem foglalt össze semmit, hiába áll a könyv leghangsúlyosabb helyén (amely könyv – egyébként – lírai rövidpróza-gyűjtemény).
Ez a vers előrevetítette szerzőnknek azt a fontos érzetét, hogy az ember Égi és Földi összekapaszkodottságának szerves egysége – a lélek és az anyag egyesült titka – egyszer csak részeire hull. Egy leélt élet végén már „a szó csak szó, a hús csak hús, az álom köd és zavar” lesz csupán. Mert Márai azt is vallotta egy másik könyvében, hogy „az író rendelkezik egyfajta előrelátó képességgel”, amely – „műalkotás formájában” – megmutatja ezt a ránk köszöntő valóságot...
Penckófer János