Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája

Filmajánló

A Marvel Stúdió ismét újabb műfajhoz nyúlt: a távol-keleti harcművészfilmek világát sikerrel idézi meg. A Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája véleményem szerint a stúdió idei legjobb alkotása. Vagyis eddig, mert a legújabb Pókember-filmet, valamint az Örökkévalókat még nem volt lehetőségem megtekinteni.

A történet főhőse az álnéven régóta az Egyesült Államokban élő Shang-Chi (Simu Liu), aki édesanyja halála után menekült el otthonról a tíz gyűrűt és azok hatalmát birtokló apja elől. Természetesen a múlt utoléri, így amerikai barátja, Katy (Awkvafina) és rég látott testvére, Xialing (Meng’er Zhang) társaságában kénytelen hazatérni, hogy közösen megállítsák apjuk egész világot veszélyeztető tevékenységét.

A cselekmény nem túl eredeti, sokkal inkább emlékeztet a stúdió első Bosszúállók-filmje előtti óvatos biztonsági játékaira, de a hasonlóság nem véletlen. A filmet nézve könnyen beazonosíthatók a képregényfilmek fordulatai és érzelmi csúcspontjai. Így például a mindig hangsúlyos család és bajtársiasság, összességében tehát a jóság eszményének kiemelt szerepe is feltűnik, amit mostanra mindenki vagy elfogadott, vagy rég otthagyta az egész filmes univerzumot. Az esetleges egyszeri nézők számára azonban a film különlegessége nem is a történetben, hanem a kínai kulturális elemek és – egy meglepetésszereplő kivételével – a teljes mértékben kínai színészgárda beemeléséből adódik.

A főhős (Simu Liu) megfelelő választás: Shang-Chi megformálásában a kötelezően adagolt csetlés-botlásos jelenetekben szerethetően emberi, az akciók során pedig karizmatikus, köszönhetően a színészmanírtól mentes játékának. A nézők számára talán legismertebb tőle a Kőgazdag ázsiaiak és a Jumanji. A következő szint alatt már megszokott harsány karaktertípussal indul, a film végére azonban neki is lehetősége van érzékenyebb oldaláról is bemutatkozni. Két hangsúlyos személyiségjegye bár végig jelen van, mégsem érződik soknak, így Liuval jó párost alkotnak, s a film több jelenetében brillírozó, de összességében most még csak karakterének felvezetése miatt jelen levő Meng’er Zhang is rokonszenves.

Az antagonista apa képében az első komoly amerikai szerepében feltűnő Tony Leung a leghálásabb szerepben bőven a stúdiófilmes követelményeken felül teljesít, a gyakran papírvékony jellemrajzból épít komolyan vehető drámai alakítást, melynek köszönhetően nemcsak gonosz, de emberibb oldala is hiteles, a film végén látható nagy jelenetében pedig – a feledés homályából kimentve karakterét – emlékezetes pillanatot nyújt.

Szigorúan véve a színészválasztás volt mindig is a Marvel-filmek egyik vitathatatlan előnye, miközben hátrányával, a sematikus cselekményszövéssel és az egyre bővülő történetfolyamba való kényszeres beillesztéssel a jelen film is derekasan küszködik. Hol az élményt növelő (a már megszokott stáblisták közbeni és utáni jelenetek, valamint a filmben feltűnő vendégszereplők), hol csorbító (a Bosszúállók: Végjáték mellett egyéb filmekre utalgató, ezzel a nézők egy részét tanácstalanul hagyó) módon, de továbbra is a felszínen maradva lavíroznak a készítők, ám a filmsorozat jellegének itt is ára van.

Az amerikaitól néhol eltérő stílusnak köszönhetően a stúdiófilmek kötelező eleme, a nagybetűs látvány sokáig egészen háttérbe szorul, majd az utolsó harmadban előkerül minden, amit az animátorok tudnak: az aranyosra vagy csak kellően furcsára rajzolt, s később nyilván a boltokban is kelendő mitikus állatoktól egészen a végső csata során ízléses szintre belőtt seregszemléig, amiben sikerült megtartani az egyensúlyt az elfajzott giccs és az ezen a ponton a nézőktől már elvárt látványmennyiség közt. Az egyedi ízt a kínai kultúra ezúttal sikeresen amerikanizált szimbólumai és értékei adják, melyek a megszokott, nagy összecsapás ismerősebb pontjait is képesek feledtetni, és egy-két helyen valami emlékezetessel szolgálni.

A Shang-Chi és a tíz gyűrű legendája képes magát kiemelni a tucatprojektek közül, melyek között megszületett. Rokonszenves karakterei, valamint a Disney korábbi, kudarcba fulladt kísérletét, a tavalyi Mulan-filmet könnyedén feledtető és a kínai kultúrához tisztelettel viszonyuló bánásmódja végül kifizetődik, mi pedig egy olyan kellemes alkotást kapunk a pénzünkért, amilyet a csapatfilmjein túl a stúdió már nagyon rég tudott készíteni.        

FS