Zsille Gábor: Badacsony
Esteledik, a kőteraszt díszítő
örökzöldben előbújik a gyerekkor,
a régi álom, ülni a hegyen egy
át nem élt, de százszor elképzelt szüretkor,
már tele a kád, és ragacsos minden
puttony, a bazalt présháznál koccintani
napszálltakor, pihenni a diófák
alatt, hinni, a jelen lassabb, mint ami
volt, mint ami jön, októberi álom
egy szüretről, ott vannak velem a holtak,
nyúlnak a fürtért, de csupasz a tőke,
a sor, a madarak mindent elraboltak,
a kőteraszt díszítő örökzöldből
előbújik egy kert, egy ősz, egy veranda,
apám s anyám árnya – ha versbe írnám,
a rejtelemből csak néhány tény maradna,
a pasztell árnyalatokból néhány folt,
az időtlen hegyből az elmúlás tája
s a hit, hogy az elhullajtott szemekből
összerakható a teljes szőlőtábla – –
Hogy milyen lehet „egy át nem élt, de százszor elképzelt szüret”? Zsille Gábor nagyszerű költeménye el tudja mesélni: pontosan olyan, mint az igazi. A Badacsonynak szinte már a legelső sorától érezni lehet egy nagyon életszerű, szinte az érzékeinket is megmozgató elvont és valós tárgyiasságot.
Egészen közeli „a kőteraszt díszítő örökzöld”, a „ragacsos puttony”, a „tele kád”, szinte érezni lehet a szőlő és a must édes, illetve a diófa kesernyésen nehézkes illatát, az október délutáni fáradt és aranyló napsütést, mikor valóban azt hiszi az ember, hogy „a jelen lassabb, mint ami volt, mint ami jön”. Megáll az idő. Az ősznek és szüretnek külön napjai ezek, „aranynapok” – ahogyan más vonatkozásban Hamvas Béla szól az őszi színek, illatok és hangulatok sűrű nehezéről, megfáradt perceiről, a létezés kibeszélhetetlen rejtelméről.
Zsille Gábor versében eggyé válik képzelet és valóság, múlt és jelen idő. Ebben a varázsos létben nincs különbség élő és holt között: az örökzöldből tündérien bújik elő s válik megfoghatóvá a kert, az ősz, a veranda, majd pedig angyalian „apám s anyám árnya”; együtt vagyunk mind. Az egyik legszebb költői gondolat pedig az utolsó szakasz végén áll: hogy vajon mennyit ér a versbe írható hit, mely szerint „az elhullajtott szemekből összerakható a teljes szőlőtábla”…
Penckófer János