Ady Endre: A fekete zongora
Bolond hangszer: sír, nyerít és búg.
Fusson, akinek nincs bora,
Ez a fekete zongora.
Vak mestere tépi, cibálja,
Ez az Élet melódiája.
Ez a fekete zongora.
Fejem zúgása, szemem könnye,
Tornázó vágyaim tora,
Ez mind, mind: ez a zongora.
Boros, bolond szívemnek vére
Kiömlik az ő ütemére.
Ez a fekete zongora.
Ady Endre halálának századik évfordulóján, 2019. január 27-én megszámlálhatatlanul sokféle értékelés hangzott el, tévében, rádióban és különféle rendezvényeken. Ezek között érdekes epizódként szerepelt az is, hogy megjelenése idején vajon miért tartották A fekete zongorát érthetetlennek. Mert valóban: A fekete zongora még ma is elgondolkodtatja olvasóját.
Hogy mit is jelent vajon ez a „bolond hangszer”! És ki az a „vak mester” aki „tépi és cibálja”? Nos, az egyik megemlékezésből megtudhattuk, hogy amikor Ady Endre megunta kortársainak sokféle beszédét, valami ilyesmit kérdezett: „ha valakiknek szabad Istent egy ősz szakállú öregúrral azonosítaniuk, akkor nekem szabad egy vak zongoristához hasonlítanom”.
És így valóban kitisztul a kép. A hangszer maga a nagybetűs Élet, amin a „vak mester” korántsem szelíd dallamokat játszik. „Ez a fekete zongora”. A vers vége pedig különös hangsúlyt nyer azáltal, hogy mi már ismerjük költőnk egész életútját, életvitelét és korai halálát: „boros, bolond szívemnek vére kiömlik az ő ütemére”…
Penckófer János