Kányádi Sándor: Öreg iskola ünnepére
bennünk is vásnak a lépcsők
bennünk is öregednek-
újulnak a falak
halálunkig halljuk a csengőt
nyelvünk magányos
márvány-tenger partján
milliom rodostóban
zágont
dúlások
üszkös falak
karantén
könyvtelenné árvított
bibliotékák
isten- s embercsapása
mi minden volt
s mi jöhet még
ünnep előtt
ünnep után
addig vagyunk-leszünk
amíg a lépcsők bennünk is
vásnak-vénülnek
s újulnak a falak amíg
halljuk a csengőt
s benne a tengert
és minden rodostóban
zágont
Kevés olyan ember él közöttünk, akinek ne lenne valamilyen iskolához, tanuláshoz kötődő emléke. Szerencsés esetben olyan kedves képeket, ünnepi és felszabadult hangulatokat is föl tudunk idézni, melyek épp valamelyik szeptember elsejei iskolakezdésről szólnak. Látjuk és érezzük a megújult lépcsőket, a frissen meszelt, festett falakat, sőt még az a különleges illat is előjön valahonnan, ami akkor és ott lengte be az iskolát.
Erre a kitörölhetetlen élményünkre épít az Öreg iskola emlékére című vers. De az idén nyáron nyolcvankilenc éves korában elhunyt szerzőnk nem is lenne talán Kányádi Sándor, ha költeményének nem adna magyar létértelmű távlatot. Ezért idézi meg Mikes Kelement, akiről tudjuk, hogy idegenben, Rodostónál, a Márvány-tenger partján emlékezett távoli szülőföldjére, Zágonra, mert így alakult a sorsa.
Mikor Kányádi azt írja, hogy „halálunkig halljuk a csengőt”, iskolánk útnak indító szavát, az még csak a szülőföld „tanításának” elévülhetetlenségére utal. Amikor viszont „milliom rodostóban zágon” derengését látja, de még inkább, mikor „nyelvünk magányos Márvány-tenger partját” emlegeti, akkor a lét értésének magyar egyediségét, ennek felbecsülhetetlen értékét is szíves figyelmünkbe ajánlja…
Penckófer János