Kosztolányi Dezső: Azokról, akik eltűntek
A haldoklókkal csókolóztam,
az elmenőkkel cimboráltam,
izzadt hajuk simítva hosszan
ágyukhoz álltam.
Marasztaló igéket
súgtam fülükbe, mint az élet,
de hívta őket a nagy út,
és én kötöttem nékik a halálban
batyut.
A távozók
elvitték a lelkem darabjait,
csak én maradtam itt,
és most a hit
porukkal egy lett, mint avítt
ruhájuk, és széthulltak ama szók
és szájukon is megrohadt, amit
adtam nekik, a csók.
Nincs semmim. Ámde mindez oly csodás.
Gazdag vagyok, mint a vén uzsorás,
ki rongyban jár és vigyorog, ha szánják,
mert mindenét, mi volt, a kincs, arany,
elásta, és most a határtalan,
mély földben van,
s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát.
Barátaim,
halványodik énnékem itt a szín,
hogy szóljak erről-arról, nincsen ok,
gyakran mosolygok, többször hallgatok.
De érzem egyre, vár rám sok erős,
jó ismerős,
hűségesen vetik az ágyam ők lenn.
Ezért oly csöndes bennem már a lélek
s éjjel, ha járok künn a temetőkben,
nem félek.
A halottaival együtt élő emberről szól Kosztolányi Dezső szépséges verse. Egyes szám első személyben, vagyis saját magáról beszél e szövegi személyiség, de mi persze, felismerjük önmagunkat benne. Mert a vers igazságában osztozunk valamennyien.
Hogy mit jelent ez? Röviden azt, hogy e költői beszédben általunk megérzett szép igazként viselkedik. A széppel ölelkező igaz pedig mindannyiunké, örök. Örök emberi. Mint a hit, hogy a földi lét után mégsem a „semmi” várja az innen távozót.
Az ember földi jelenvalósága tehát kizárólag egykor elveszített rokonaival, barátaival, ismerőseivel lehet teljes. „Azokról, akik eltűntek”, úgy számol be a megnyilatkozó, mint akik magukkal vitték lelkének egy-egy darabkáját. Végső soron velük tűnt el minden, ami érték. A költemény e pontjához érve azt gondolhatnánk, hogy most egy magát szegénynek hitt ember panasza következik. De korántsem ezt kapjuk. Ez a személy magát továbbra is gazdagnak hiszi. Csak épp olyannak, mint egy „vén uzsorás, ki rongyban jár és vigyorog, ha szánják, mert mindenét, mi volt, a kincs, arany, elásta, és most a határtalan, mély földben van, s ő tudja ezt a biztos, ősi bányát”.
A vers azt is állítja tehát, hogy az élet előrehaladtával válik kinccsé a folyamatos veszteség. Ezért szól az utolsó versszak az elcsendesült lélekről, a temetőktől és a halottaktól nemhogy nem félő, hanem az egykori élőkkel egyenesen találkozást remélő emberről. Mi ez, ha nem hit abban, hogy a földi élet megszűnte után nem a „semmi” várja mindazokat, akik eltűnnek erről a „halványodó színről”…
Penckófer János