Petőcz András: távoli, idegen lények
megyek kalonába, abba az amerikai
kisvárosba, ahol az amish-vallásúak
élnek, visszamegyek a tizennyolcadik
századba, tizennyolcadik századi ruhák-
ba bújt embereket látok, lovaskocsikon
és kétkerekű utánfutókon, szekereken
közlekednek a város körüli farmokra,
villanyt nem használnak, nem néznek
tévét, nem mosnak mosógéppel, nem
ülnek autóba, nem szeretnek semmit,
aminek köze van a huszadik századhoz,
azt az életformát követik, amit betelepült
őseik képviseltek, nem haladnak a korral,
nem akarnak a korral lépést tartani, elegük
van mindenből, ami új, nem interneteznek,
telefont nem használnak, táviratot nem
kapnak, fényképeket nem készítenek, nem
akarják látni kisgyerek, kamasz, házasodni
készülő, családot fenntartó, haldokló maguk
dokumentumait, nem akarnak semmit, ami
új, ami nem eredeti, nem tartanak kapcsolatot
a külvilággal, gyerekeket viszont szülnek,
azokat is így nevelik, láttam néhányat,
mintha tom sawyert láttam volna, olyan
ruhában voltak, ültek egy kétkerekű után-
futón, papájuk elegánsan ült a bakon, kezében
gyeplőt tartott, úgy irányított valami szomorú
lovat, mi egy volkswagen kisbusszal mentünk
el mellettük, nem néztek ránk, mereven nézték
az alattuk is porzó földes utat, tízéves gyerekek
voltak, nem akartak minket észrevenni, nem
akarták tudomásul venni, hogy van még rajtuk
kívül is világ, mintha ufók lettünk volna, úgy
mentünk el mellettük, és egy pillanatra
valóban úgy éreztem, hogy ők a valóságosak,
és mi vagyunk a távoli, idegen lények – – –
Petőcz András távoli, idegen lények című versével találkozva, mindjárt a választott forma tűnik föl. Alighanem a következő kérdésre szeretnénk választ kapni mindenekelőtt: vajon mire való ez a csupa kisbetűs megoldás? De aztán hamar elsikkad ez az igény, hiszen az első értelmi egységek magukkal ragadnak. Könnyen ráérez a versolvasó, hogy ez a forma „nem is olyan rossz megoldás”. „Végső soron izgalomban tudja tartani az érdeklődésünket” – mondhatnánk, ha lenne rá időnk, tudniillik már az első sorok után nem lehet egyértelműen különválasztani, hogy ez a versforma vagy az „amishok” világa lett érdekfeszítő számunkra.
Igen, magával ragad, amiről tudósít a költemény. Kalonában, az Amerikai Egyesült Államok Iowa nevű államában úgy élnek ezek az emberek, hogy nem ülnek a tévé előtt, nem hallgatnak se politikai híreket, se időjárás-jelentést. Nem kapják elő percenként a mobiljukat, nem lógnak órákon át az interneten, és fogalmuk sincs, milyen érzés facebook-függőnek lenni.
De mielőtt bárki sajnálkozni kezdene, hogy „micsoda kegyetlen sors lehet így élni”, arról se feledkezzünk el, ami e költeményt lezárja. A versbeli tűnődő személyiségben ugyanis nem véletlenül merül föl a kétely, hogy ki is élhet valóságosabb életet, hogy kik is a „távoli, idegen lények”: netán ők, az amishok, akik tizennyolcadik századi természet-közeliségben morzsolgatják napjaikat, avagy mi, akik ezer szállal bele vagyunk kötve civilizációnk hálójába, abban rángatózunk nap mint nap, miközben szabadnak gondoljuk magunkat?...
Penckófer János