Babits Mihály: Téli dal
melyben a költő magát és társait
bányászokhoz hasonlítja.
Esik a hó, a dal ma megered,
esik a hó,
a kályha szíve halkan dobbanó,
a dal ma szép lesz, mély lesz és enyém,
szimbólumokkal teljes költemény.
Mondom nektek, hogy bányászok vagyunk,
mondom bizony,
bár elfog gyakran a mélységiszony,
s mint aki szédül tornyok ormain,
émelygünk ormos akna kormain.
A bánya mély, az akna piszkos ám,
a bánya mély,
az akna piszkos, mint a szenvedély:
forró sötétben fénylő kincseket
keresünk míg valami eltemet.
S talán a víz temet bennünket el,
talán a víz,
talán a tűz, talán a viheder,
talán a föld, a kő, talán a jég,
talán a forró, fojtó bányalég.
Nő- s férfié, egyforma köntösünk,
nő- s férfié,
mi nem kérdezzük, hogy melyik kié;
meleg űrben mezítlen dolgozunk,
s tán drágakő lesz, amit felhozunk.
Tán drágakő lesz, amit felhozunk,
tán drágakő,
tán gyémánt, koronába illhető,
tán áldott szén, tán átkozott arany:
mi dolgozunk tovább, vigasztalan!
Egy szépséges, jellegzetes Babits Mihály-vers a Téli dal, ezért több, Babitsra jellemző költői megoldással lehet találkozni benne. Alcíme – „melyben a költő magát és társait bányászokhoz hasonlítja” – régiességre történő utalás, amikor a szerzők röviden összefoglalták, miről is szól a költeményük. Ám a Téli dalt korántsem jellemzi a régiesség, igazi XX. századi költemény, amely különleges hangulatot áraszt. A komorság mellett érvényesül benne a játékosság is. Ez mindenekelőtt a strófák kezdő szavainak a második sorban történő megismétlésében mutatkozik meg. De nem kevésbé tud érvényesülni a vers zeneisége. Hisz ki ne érezné – a komor hangulat áradása közepette is – a játékosság és a zeneiség együttállását, például ezekben a sorokban: „S talán a víz temet bennünket el, talán a víz, talán a tűz, talán a viheder, talán a föld, a kő, talán a jég, talán a forró, fojtó bányalég.”
Penckófer János