Attól vagyok boldog, hogy segíthetek
Laci bácsi története
Érdekes dologra lettem figyelmes a Tiszapéterfalvai Református Líceumban november 21-én tartott szalagavató ünnepségen. Kinéztem a tornaterem ablakán, és egy ősz szakállú bácsit láttam ásóval a kezében dolgozni a kertben. Mikor megkérdeztem, ki lehet, kiderült, hogy Magyarországról érkezett, Dancsházy Lászlónak hívják, s 80 éves. Kíváncsi voltam, hogy egy anyaországból érkezett vendég miért dolgozik a kertben, amikor a gimnázium életében oly jelentős eseményt ünnepelnek idebenn. Mint kiderült, felettébb érdekes történet fűződik az idős úrhoz.
– Ideiglenesen ezen a sárgolyón élek, végleges otthonom az Istennél lesz – mondja. – Egyelőre Budapesten és Berettyószentmártonban lakom, ahol van egy kis telek, amit rám bízott a Jóisten. De ide is eljárok, mivel szülőhazámnak tekintem ezt a vidéket. Édesapám, Dancsházy Sándor itt, Tekeházán volt református pap 1916-tól 1925-ig. Magam is református keresztyénnek igyekszem lenni, nemzetiségem magyar, amit igyekszem tartani, és azért is vagyok itt, mert itt is református magyarok élnek. A foglalkozásomat, képesítésemet tekintve kertészdoktor vagyok, beosztásomat nézve paraszt, bár agrármérnök-tanár voltam 25 évig Nagykátán, a kertészeti szakközépiskolában.
– Hogy került ki a családjuk Magyarországra?
– Édesapám egyébként Biharban született és pályázat útján került ide, de később elzavarták a csehek. Nagy bűne, hogy református, magyar és pap is volt egyben. Ezt már nem bírta lenyelni az akkori csehszlovák kormány. Még az ebédet sem tudták megenni, engem mint pici gyermeket karjukra ültettek, s a legfontosabb iratokkal elmenekültünk. A kapcsolatot persze még sokáig tartottuk. Édesapám még 1964-ben is levelezett az itteni hívekkel. Megmaradt egy levél, amelyben édesapám egy 1941-ben készült családi fotót is ajándékozott egy itteni barátjának. A kép hátoldalán az áll, hogy „Az együtt töltött szép idők emlékére”, tehát a szüleim nagyon jól érezhették itt magukat. A 70-es években voltam már Tekeházán, de akkor csak a templom ajtaján kukucskálhattam be. Mikor idén nyáron eljutottam Tekeházára, s volt, aki emlékezett a szüleimre, majd ideadták ezt a fotót is, elsírtam magam.
– Hogyan került ismét Kárpátaljára?
– Nyáron a pasaréti református egyház fiataljai eljöttek ide, Tivadarfalvára az új líceumi kollégiumot építeni, s én a segítségükkel jutottam el Tekeházára. Itt megismerkedtem Seres János tiszteletes úrral, és azóta minden hónapban eljövök, hogy segítsek, amivel tudok. Jelenleg éppen almafákat ültetünk a gimnázium részére, hogy ezeknek a fiataloknak legyen mit csemegézniük, mert ha elkezdenek teremni, akkor egy jól gondozott almafa egy ember évi szükségleteit biztosítja.
– Hogy érzi itt magát?
– Boldogan. Attól vagyok boldog, hogy segíthetek, átadhatom tapasztalataimat szakmailag és hitbelileg.
Laci bácsi szorgalmas segítője a kertben a nevetlenfalui Máté János volt, akitől megtudtuk, hogy ha az idő engedi, még idén majdnem 600 holland gyümölcsfát fognak elültetni arra a 25 ár földre, ami nemrég kerülhetett a líceum tulajdonába. Ez Laci bácsi szerint néhány év múlva 600 ember évi almaszükségletét biztosítja majd, s egy modern sövénygyümölcsös gazdagítja így idővel a líceum kertjét.
Mikor elköszöntem beszélgetőtársamtól: „a viszontlátásra”, így válaszolt: „Minden hónapban eljövök”…
ferenczi