Diáktüntetésből forradalom

1956. október 23-án az évszakhoz képest meleg, verőfényes őszi nap köszöntött a magyar fővárosra. A délutáni órákban a Műegyetem hallgatói által megszervezett diáktüntetésen a budapesti egyetemi ifjúság hatalmas tömegben hömpölygött végig az utakon. Mind nagyobb számban csatlakoztak hozzájuk munkások, alkalmazottak, iskolások, ipari tanulók, járókelők, sőt voltak katonák is, akik együtt vonultak a néppel. A tüntetők nem akartak forradalmat, „csak” mélyreható reformokat, ám az esti órákban eldördült első ÁVH-s sortűz beindította azt a láncreakciót, mely a békésnek induló megmozdulást fegyveres forradalommá változtatta. De mi minden vezetett ’56 társadalmi robbanásához?

1944 ősze és 1945 tavasza között szovjet csapatok foglalták el s szállták meg a II. világháborúból vesztesen kikerülő Magyarországot, melyet Sztálin kommunista pártállammá akart változtatni. Az 1945. november 4-i parlamenti választásokon azonban a polgári pártok győztek, a kommunisták csak a szavazatok 17 százalékát szerezték meg. Ám mögöttük ott állt a Szovjetunió, s a keleti nagyhatalom nyomására koalíciós kormány állt fel, melyben a kommunisták is képviseltették magukat, méghozzá a számarányukat meghaladó súllyal. S bár az 1947. február 10-én aláírt párizsi békeszerződés azt is kimondta, hogy a szovjet csapatoknak ki kell vonulniuk az országból, erre mégsem került sor. Ausztriát ugyanis Németországhoz hasonlóan megszállási zónákra osztották a nyugati szövetségesek, valamint a Szovjetunió, mely utóbbi kiharcolta magának azt a jogot, hogy az Ausztria keleti részén állomásozó csapataival való kapcsolatok fenntartása végett ún. vasúti biztosító egységeket állomásoztathasson Magyarországon és Romániában is. Ezek nagyságát viszont Párizsban „elfelejtették” megszabni, s azt sem határozták meg, milyen nemzetközi fórum ellenőrizze a tevékenységüket, a szovjetekre támaszkodó kommunisták pedig ún. „szalámitaktikával” fokozatosan tönkrevágták legkomolyabb ellenfelüket, a Független Kisgazdapártot. Az 1947. augusztusi országgyűlési választásokon azonban még ezek után is – és óriási csalások ellenére is – csupán a voksok 20 százalékát szerezték meg, ám mivel a szociáldemokratákkal összefogva létrehozták a Baloldali Blokkot, biztosították maguknak a parlamenti és a kormányzati többséget. 1948. június 12-én aztán a szociáldemokrata pártot beolvasztották a kommunista pártba, az egyesült párt neve Magyar Dolgozók Pártja (MDP) lett, melybe azonban nem vették át a szociáldemokrata párttagok nagy többségét, az MDP-ben a kommunista vezetők domináltak, s Magyarországra rászakadt a kommunista pártfőtitkár, Rákosi Mátyás által vezetett sztálinista diktatúra.

Létrehozták a lakosságot terrorizáló Államvédelmi Hatóságot (ÁVH-t), a rezsim vélt vagy valós ellenfeleivel teltek meg a börtönök, az internálótáborok, illetve a recski kényszermunkatábor. Évente átlagosan 100 ezer ember került zár alá, s a koncepciós perek során sok halálos ítéletet is hoztak. A nagyipartól a legkisebb kisvállalkozásokig államosították az egész ipart és a kereskedelmet, megannyi embert fosztva meg addigi létalapjuktól. A Szovjetunió nyomására erőltetett módon fejlesztették a nehézipart, ami más iparágaktól (pl. az élelmiszeripartól, közszükségleti cikkeket gyártó ágazatoktól) vonta el a befektetéseket, s mivel Sztálin komolyan készült a III. világháborúra, a hadi kiadásokat is növelték, melyek terhe hatalmas súllyal nehezedett a bérből és fizetésből élőkre. Mindehhez társultak a dolgozók évi jövedelmének kb. 10-15 százalékát felemésztő kötelező békekölcsönjegyzések, a munkásokat kizsigerelő normaemelések, az 1952 elején bevezetett nagyarányú áremelések, így óriásit zuhant a munkások és az alkalmazottak reálbére, valamint az életszínvonaluk. A mezőgazdaság szocialista átalakítása során döntő mértékben erőszakkal verték egybe a kolhozok mintáját követő termelőszövetkezeteket (tsz-eket), megbélyegezték, különadókkal sanyargatták a kulákokat, vagyis a módos gazdákat, míg a padláslesöprésekkel is együtt járó kötelező beszolgáltatások az egész parasztságot sújtották. A tsz-ek vezetését a hozzá nem értés, tagságukat az elkeseredés jellemezte.

Az önkényuralom falán azonban 1953-tól megjelentek az első repedések. Ebben az évben elhunyt Sztálin, a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) főtitkára, az új szovjet párt- és állami vezetés pedig – az új pártfőtitkárral, Hruscsovval az élén – meglazította a szélsőbaloldali diktatúra béklyóit, ugyanezt követelték csatlósaiktól, így a magyar kommunista vezetőktől is, és Nagy Imrét jelölték ki miniszterelnökül. Az új kormányfő feloszlatta az internálótáborokat, perújrafelvételeket rendelt el, amnesztiát hirdetett, a befektetések átcsoportosításával, a békekölcsönjegyzések leállításával, árleszállításokkal növelte az életszínvonalat, megszüntette a kuláklistákat, lehetőséget teremtett a tsz-ekből való kilépésre, így a termelőszövetkezetek több mint egyharmada a taglétszám hiányában feloszlott. 20 hónapnyi miniszterelnökségének azonban véget vetett a Nyugat és Kelet közötti konfrontáció kiéleződése. 1955-ben a Német Szövetségi Köztársaságot felvették a NATO-ba, mire válaszul a Szovjetunió bekeményített, katonai előkészületeket tett egy lehetséges háborúra, így ismét Rákosi hadiipar-fejlesztő gazdaság- és keményvonalas belpolitikájára lett szüksége, Nagynak le kellett mondania a kormányfőségről, az MDP legfelső vezetősége pedig teljesen kiszorította a politikai életből.

A Nagy Imre-féle gazdasági és szociális politika elbukásával újból csökkent a lakosság életszínvonala, ám ekkor megszólalt több, addig a rendszer kegyeltjének számító kommunista író, publicista, művész lelkiismerete, és 1955 novemberétől kritizálni kezdték a pártvezetést. Rákosi előbb le akart számolni velük, ám a Szovjetunióban zajló reformfolyamat miatt visszakozott, érezte, hogy tőle is reformokat várnak. 1956 tavaszán már alakulni kezdett egy reformkommunista ellenzék. A sajtóban egymás után jelentek meg – kommunisták és pártonkívüliek tollából – a társadalom elnyomorodását bemutató írások. A Dolgozó Ifjúsági Szövetség (DISZ) által egy évvel korábban életre hívott Petőfi Kör megújult, és harcos vitafórummá nőtte ki magát, Rákosi ezért felfüggesztette a működését, ám a kör szelleme átterjedt az MDP alapszervezeteire, melyek taggyűlésein követelték a bérből élők fizetésemelését, a terménybegyűjtési módszerek felülvizsgálatát, a lakásproblémák megoldását, a közélet demokratizálását, nyíltan támadták a pártvezetést és magát Rákosit. A pártfőtitkár már össze is állította a letartóztatandó személyek listáját, ám ekkor, 1956 nyarán a szovjet vezetés értésére adta: távoznia kell a hatalomból. Egyrészt azért, mert így reméltek nyugalmat teremteni a forrongó Magyarországon, másrészt pedig azért, mert javítani akarták a kommunista, de különutas politikát folytató Jugoszláviával való viszonyukat, ehhez viszont el kellett távolítani az útból a jugoszláv államvezetés legkomolyabb Duna-medencei ellenfelét, Rákosit, aki le is mondott. Ám az MDP Központi Vezetősége a szintén sztálinista Gerő Ernőt választotta meg új pártfőtitkárnak, aki egyáltalán nem akart reformokat, viszont nem mert fellépni a reformok követelői ellen sem. A sajtóban szólásszabadságot, demokráciát követeltek. Szeptemberben újból működni kezdett a Petőfi Kör, s a példájára országszerte további értelmiségi vitafórumok alakultak, melyeken egyre bátrabban feszegették az ország égető problémáit.

Októberben azután felgyorsultak az események. Október 16-án a Szegedi Tudományegyetem hallgatói nagygyűlésükön kijelentették: a DISZ nem képviseli az érdekeiket, ezért kiválnak belőle, és megalapítják a Magyar Egyetemi és Főiskolai Egyesületek Szövetségét (MEFESZ). Ezt követően hasonló szövetségek alakultak a Pécsi, a Miskolci, a Soproni Egyetemen, majd október 22-én a Budapesti Műegyetemen, melyek már a rendszer egyik alappillérét, az egységes kommunista ifjúsági szövetséget ingatták meg. Az október 22-én a Műegyetemen elfogadott akcióprogram már magába foglalta azokat a politikai követeléseket, melyek a forradalom általános követeléseinek az alapjaivá váltak. Többek között követelték, hogy új kormány álljon fel Nagy Imre vezetésével, tartsanak általános titkos választásokat több párt részvételével, vizsgálják felül a tervgazdaságon alapuló magyar gazdasági életet, vezessenek be munkásautonómiát az üzemekben, vonják ki a szovjet csapatokat, vizsgálják felül a politikai és gazdasági pereket, valósítsák meg a teljes vélemény- és sajtószabadságot, távolítsák el a zsarnokság jelképének számító Sztálin-szobrot. Október 23-ra pedig tüntetést terveztek, hogy ezzel nyomatékosítsák követeléseiket. Piros László belügyminiszter október 23-án előbb betiltotta a tüntetést, majd a pártközpontba küldött diák- és munkásküldöttségek határozott fellépésére mégis engedélyezte azt, miközben megbízta az ÁVH egységeit a főváros több fontos pontjának, köztük a Magyar Rádió székházának a védelmével. Este a tüntetők egy része ledöntötte a Sztálin-szobrot, sokan pedig a Rádió Székházához vonultak, hogy beolvastassák a MEFESZ követeléseit, illetve megakadályozzák Gerő korábban beharangozott beszédének a rádióközvetítését, nem voltak kíváncsiak a frázispuffogtatásaira. A rádió vezetője azonban nemet mondott. Az ÁVH-s őrség és a tömeg egyaránt mind türelmetlenebbé vált. A karhatalmisták előbb fegyverhasználat nélkül, majd könnygázgránátokkal, később szuronyokkal próbálták visszaszorítani a tüntetőket, majd eldördült az első sortűz. Halottak és sebesültek zuhantak az úttestre. A felháborodott tömeg azonban nem hátrált meg. Az első fegyvereket a székház védelmére vezényelt magyar harckocsizóktól szerezték meg, akik jórész önként adták át azokat, sőt voltak közkatonák és tisztek, akik a tüntetőkhöz csatlakozva vették fel a harcot az ÁVH-sok ellen. A karhatalmisták vérengzésének a híre gyorsan szétterjedt a városban, az éjszakai műszakot abbahagyó munkások a gyári fegyverraktárakat feltörve, teherautókkal siettek a rádióhoz, bekapcsolódva a harcba, mely végül a tömeg győzelmével zárult. Időközben Budapest több pontján is összecsaptak a laktanyák katonáitól, a rendőrőrsök rendőreitől fegyvereket követelő és azokat a legtöbb esetben erőszak alkalmazása nélkül meg is kapó forradalmárok a karhatalmistákkal, majd „a rend helyreállítása” végett a magyar fővárosba érkező szovjet intervenciós csapatokkal. Máig sem tudni, pontosan hol és mikor került sor az első összetűzésre az intervenciósokkal, megemlítendő a Népszínház utca és a József körút sarka, ahol október 24-én kora reggel egy honvédtiszt által vezetett fegyveres csoport vette tűz alá az egyik páncélos oszlopot. Itt is, ott is barikádok emelkedtek, a munkásság általános sztrájkba lépett. Kitört az 1956-os forradalom és szabadságharc.

Lajos Mihály