Nemes Nagy Ágnes: Keress hazát
Nem-alvadó hiányérzet gyötör.
Mit áhítok, mikor tüdőmbe csorran?
Mint tetszhalott, csokrot, dohányt, gyönyört.
Meredve nézek a saját toromban.
Megillet minden. Értem száll a bor.
De nem fakad a szó, csak bent szivárog,
az illedelmes élet megtorol,
s én nem tudom kilökni, mit kívánok.
Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!
Mit a világ nem töm be, egyre tágít,
hiába szívsz be tájat, testeket,
hiába gázolsz elmékben bokáig.
Keress hazát! Az űrbe horgonyozz,
s a semmiségnek vetve gyönge hátad,
hol nem perzselhet többé torz nyomod,
egy ifjú istent szülj, mint az imádat.
Hűs még e táj születni, bizonyára,
de vesd föl mégis meztelen szemed,
tekints az űrbe, és tekints anyádra,
s fiatal isten! Mondd ki a neved!
A száz éve született költő (Budapest, 1922. január 3.) érdekes sorsú verse a Keress hazát című alkotás. Nemes Nagy Ágnes első kötetében jelent meg, de aztán – valami ismeretlen oknál fogva – szerzőnk nem vette föl a többi könyvébe. Ellenben Lengyel Balázs az Összegyűjtött versek című kiadványban visszahelyezte az első kötet versei közé.
A Keress hazát ott szerepel tehát, méghozzá a Napló nevű ciklusban, és ebből kiindulva akár azt is gondolhatnánk, hogy szerzőnk a személyesebbnek gondolt versei közé sorolta. Ki tudja? Mindenesetre nem tűnik föl a versben semmiféle megszokott személyesség, titok, valamilyen „kibeszélt” dolog.
Egy különös beszédhelyzetet mutat a költemény. Semmiképp sem hétköznapi a „meredve nézek a saját toromban” sor az első szakaszban. Különösen, hogy nem tapasztalható mesterségesnek, mondvacsináltnak. A „vágyat felszakadásra” biztató hozzáállásban, illetve a címadó „keress hazát” felszólításban szembetűnik, hogy itt hatalmas érzelem munkál a háttérben. „Az űrbe horgonyozz” kifejezés is ezt támasztja alá, az „egy ifjú isten” megszülésére való biztatás pedig a világon a lehető legnagyobb dologra történő utalás...
Penckófer János