Magyarok Bustyaházán

2011. május 6., 10:00 , 538. szám

A Técsői járás nyugati szélén, nyolc kilométerre a járási központtól, egy 8506 főt, köztük mintegy négyszáz magyar lakost számláló nagyközség, Bustyaháza terül el a Felső-Tisza mentén, a Talabor tiszai torkolatánál. A mellékfolyó alsó szakaszán jelentős nagyságú szabad strand működik, ahová nyaranta még a környező településekről is átrándulnak a fürdőzni vágyók. A helységet átszeli az Ungvár–Rahó főút, melyen sűrű autóbusz-forgalom bonyolódik, emellett pedig az Ungvár–Aknaszlatina vasútvonalon közlekedő vonatok is megállnak a település vasútállomásán, így a nagyközség tömegközlekedési helyzete igen jónak mondható.

Miről mesél a múlt?

A helység nevét elsőként feltüntető, 1373-ból származó oklevél szerint a falut kezdetben a Balk nemzetség birtokolta, tizenhat év múltán viszont a Drágh grófokra szállt át a község tulajdonjoga. Egy népetimológiás ízű magyarázat szerint a településnév a "bús atya háza" vagy a "puszta háza" kifejezésből származik, valószínűbb viszont, hogy a román Bustea személynévből ered.

Mivel a híres Só-út Bustyaházát is érintette, a korábbi évszázadokban a település megannyi lakosa abból tartotta fenn magát, hogy Magyarország belsejébe szállították a máramarosi bányák értékes kincsét, s a XVIII. század elejétől kezdődően hosszú ideig sóhivatal is működött a faluban. A Rákóczi-szabadságharc leverését követően – több hullámban – német telepesek érkeztek a községbe, az 1800-as évek elején pedig kezdetét vette az intenzív erdőgazdálkodás, s több fűrésztelep, illetve fafeldolgozó vállalat nyitotta meg itt a kapuit. Magyar lakosok már a XVIII. században is települtek be a faluba, zömük viszont az 1900-as évek elején költözött ide, s jobbára a fafeldolgozó üzemekben helyezkedtek el mint mérnökök, illetve mint szakmunkások. 1944 őszén azután ők sem kerülhették el a sorsukat, a sztálinisták 24 magyar és német férfit hurcoltak el a Gulagra, s 13-an közülük tömegsírokban porladtak el. Az itteni németség pedig az eltelt évtizedek alatt beolvadt a magyarságba, így ez a kisebbség mára felszívódott.

Szórványlét – súlyos gondokkal

– A KMKSZ helyi alapszervezete 1989-ben alakult meg, s jelenleg 250 tagot számlál – tájékoztat Francz András, az alapszervezet elnöke. – A helybeli szláv többséggel jól kijövünk, a szélsőséges ukrán pártoknak eddig még nem sikerült megvetniük a lábukat Bustyaházán, s nem egy ruszin nemzetiségű tagunk is van, bár jó részük magyar származású. Még 1998-ban, első elnökünk, Körtvélyesy József szervezésében, a római katolikus templom falán emléktáblát avattunk a szovjet lágerek áldozatainak a tiszteletére, s minden év novemberében, az egyházközséggel együtt megemlékezünk az elhurcoltakról. Március 15-én pedig beutazunk a közeli Técsőre, s a járási központ KMKSZ-alapszervezetével együtt ünnepeljük meg a magyar szabadság napját. Az 1990-es években énekkart is szerveztünk, mely évről évre fellépett az Arany Ősz Kórustalálkozón, a kórus több tagja viszont azóta elhunyt, s nem akadt, aki a helyükre álljon, így az énekkar 2002-ben sajnos feloszlott. Hat esztendeje, a KMPSZ szervezésében, beindult a magyar nyelv fakultatív oktatása, melynek a római katolikus plébánia adott otthont, ám a megfelelő gyermeklétszám hiányában később elmaradtak a foglalkozások. A szülők mindössze két-három gyermeket járatnak – az első osztálytól kezdve – a Técsői Hollósy Simon Középiskolába, a többi magyar gyermek a helybeli ukrán tannyelvű középiskolában tanul. Megjegyezném: csupán 15 olyan bustyaházai család akad, ahol mindkét szülő a mi nemzetünkhöz tartozik, a helybeli magyarok többsége vegyes házasságban él, és sajnos, nagyon magas körükben az idősek aránya, 80 százalékuk nyugdíjas.

A plébánián minden évben farsangi bált rendezünk a KMKSZ-tagok részvételével, hogy szorosabb kapcsolatokat építsünk ki egymás között, s ugyancsak az itteni magyarság jobb megszervezését szolgálja az a tervünk, mely szerint kéthetente kulturális összejöveteleket bonyolítanánk le a számukra. Azért szerencsére, sokuk még erős identitástudattal rendelkezik, többségük a múlt őszi helyhatósági választásokon is a KMKSZ járási listájára adta le a szavazatát, s négy KMKSZ–UMP-s képviselőjelöltet juttattak be a nagyközségi tanácsba.

Keresztény szellemiség, magyar jelleg

Az elöregedés, valamint nyelvünk iskolai oktatásának a hiánya sajnos csökkenti a bustyaházai szórvány fennmaradási esélyeit, a KMKSZ, illetve a római katolikus egyházközség mellett viszont a Bustyaházai Szent Erzsébet Katolikus Óvoda is igyekszik ellensúlyozni a negatív tendenciákat.

– Otthonunkat – melyben korábban a helybeli erdészet óvodája működött – a Munkácsi Római Katolikus Püspökség vásárolta meg, az intézményt pedig a Técsői Szent István Karitász hozta létre 2001-ben, s a Kárpátaljai Ferences Misszió, az érdi Egymásért Alapítvány, valamint németországi, aacheni támogatóink segítségével az alapító szervezet újította fel a leromlott állagú épületet – tájékoztat Takács Mária, az óvoda vezetője, aki egyébként a színmagyar Gátról költözött a Felső-Tisza-vidékre. – Azóta is a Técsői Szent István Karitász tart fenn bennünket, fedezi a rezsiköltséget, biztosítja a gyermekek étkeztetését, s bútorokat, játékszereket, meséskönyveket, játszótéri elemeket is adományozott nekünk, a 14 alkalmazott munkabérét viszont a járási oktatási osztály fizeti. Tavaly sikeres pályázatot nyújtottunk be a KMKSZ megyei szervezetéhez, mely lebonyolítóként vett részt a Szülőföld Alap által meghirdetett pályázaton, az így kapott pénzből pedig jelentős számú szépirodalmi kiadványt vásároltunk, s létrehoztuk a könyvtárunkat.

Jelenleg 42 gyermekkel foglalkozunk, akik közül hatan színmagyarok, míg 25-en vegyes házasságból származnak, a többiek pedig ruszinok, ám az utóbbiak is elég hamar elsajátítják a nyelvünket. Heti öt alkalommal magyarnyelv-foglalkozásokat tartunk, s emellett régi magyar népszokásokkal, népi gyermekjátékokkal is megismertetjük az apróságokat. Az óvoda egyházi jellege pedig abban nyilvánul meg, hogy a kápolnánkban közös imával és énekléssel kezdjük, illetve végezzük a napot, hittanfoglalkozásokat tartunk, csütörtök délelőttönként részt veszünk a templomi misén, míg karácsonykor, illetve anyák napján – a mise keretében – versekkel és énekekkel lépünk fel a szentegyházban.

Karitatív munka, gyermek-tábor, alkoholistamentő misszió

– A Bustyaházai Római Katolikus Egyházközség 350 tagot számlál, s évente átlag 5-7 keresztelőre, három esküvőre és öt temetésre kerül sor – mutatja be az egyházközséget Varga Zoltán gondnok. – 1958-ban a szovjet állam elkobozta a templomunkat, melyet csak 1989-ben kaptunk vissza, ezt követően pedig önerőből felújítottuk az elhanyagolt szentegyházat. 1995-ben – ugyancsak a saját erőforrásaink felhasználásával – tető alá hoztuk a plébánia épületét, mely otthont ad a hitoktatásnak (plébánosunk, Szulincsák Sándor, valamint a két vallástanárunk jelenleg 12 gyermeket vezet be a keresztény hit világába), az egyházmegye alkoholistamentő missziója keretében lebonyolított lelkigyakorlatoknak, valamint az évenként megrendezett gyermektáboroknak, mely utóbbiakra Kárpátalja megannyi településéről érkeznek a résztvevők, évente mintegy 40-en-45-en. A rendezvényt részben a Munkácsi Római Katolikus Püspökség finanszírozza, de a gyermekek szüleinek is be kell fizetniük bizonyos összeget a táborozási költségek fedezésére.

Korábban Visk fíliája voltunk, 1997-ben azonban megkaptuk az önálló plébánia címet, ám helyben lakó papunk még nincs, Szulincsák Sándor atya Técsőről utazik ki hozzánk hetente háromszor, megtartva a vasárnapi, valamint a két hétköznapi misét.

A karitatív tevékenységről sem feledkezünk meg, a Bustyaházai Karitász esztendőnként egyszer élelmiszercsomagokat adományoz az özvegyeknek és a nagycsaládosoknak, minden év végén pénzt folyósít 10-12 rászorulónak, hogy hozzájáruljon a gázszámláik kifizetéséhez, komoly betegség esetén pénzsegélyben részesíti a bajbajutottakat, s évente kétszer ruhaneműt oszt szét az idősek és a szegény sorsú hívek között (a ruhákat a Técsői Szent István Karitász juttatja el itteni testvérszervezetéhez).

Az építkezésektől a magánvállalkozásokig

– A bustyaházai magyarok korábban zömmel a helybeli műszergyárban, valamint a fafeldolgozó kombinátban dolgoztak, ám az utóbbi cég 2000-ben bezárta a kapuit, s az elsőként említett vállalat is igencsak lecsökkentett munkáslétszámmal működik – vázolja fel Francz András a megélhetési helyzetet. – A munkaképes magyarok közül sokan ácsokként, kárpitozókként dolgoznak helyben, illetve a környező településeken, kevesen vállalnak viszont munkát a magyarországi építőiparban, inkább a moszkvai vagy a szentpétervári építkezéseken helyezkednek el, míg mások magánvállalkozókként próbálnak megélni, egyikük éttermet nyitott, néhányan üzletet, kávézót üzemeltetnek, hárman kályhásmesterekként keresik meg a kenyerüket, egy vállalkozó, Pogány István pedig a fafeldolgozás mellett állattartással is foglalkozik.

Fűrésztelep és juhnyáj

– A Técsői járásban az elsők között indítottam be a magánvállalkozásomat, még 1990-ben – tekint vissza a közelmúltra Pogány István. – Építettem egy fűrésztelepet, s ott vágjuk fel deszkává, gerendává a kárpátaljai, illetve Ivano-Frankivszk megyei erdőgazdaságoktól vásárolt rönkfát. Megrendelésre dolgozunk, s korábban külföldre, konkrétan Magyarországra is szállítottam fűrészárut, elsősorban a bajai Fencter–X Kft. asztalosipari cégnek, de néhány évvel ezelőtt itt, Ukrajnában megszüntették a húsz százalék áfa visszatérítését, így számomra ráfizetésessé vált az export, s abba is hagytam a külföldre való áruszállítást. Nemrég pedig bérbe adtam a fűrésztelepet egy helybeli ismerősömnek, s jelenleg bustyaházai, viski, illetve técsői vásárlók számára fűrészeljük fel a rönkfát. A 90-es évek elején még 40-50 dolgozót alkalmaztam, mára viszont nagyon lecsökkent a munkáslétszám, s a villanyáram drágulása, valamint az adók emelkedése miatt nekünk is fel kellett emelnünk az árainkat, így míg húsz éve még öt hrivnyába került egy köbméternyi faanyag felfűrészelése, addig ma 150 hrivnyát kérünk el ugyanennyi munka elvégzéséért.

A juhtartásba már 23 évesen belevágtam, a szovjet érában 10-20 darabot tett ki a jószágállományom, s a Rajzagotkontora állami cégnek adtam el mind a gyapjút, mind a húst. Megjegyezném: bár az édesapám nem foglalkozott bárányokkal, mégsem én voltam az első a családban, aki birkákat nevel, az apai nagyapám ugyanis földbirtokos volt Úrmezőn, s egyéb javak mellett tekintélyes juhnyájjal is rendelkezett. A rendszerváltást követően jelentősen megnöveltem az állatállományomat, mely jelenleg több mint nyolcvan egyedet számlál. Nem kicsiny veszélyt jelentenek viszont számukra a falkákba verődött kóbor ebek, volt már rá példa, hogy megtámadták a bárányokat, ám a juhászok mellett, szerencsére, nagytestű juhászkutyáink is vannak, melyek képesek elbánni a dúvadakkal. A gyapjút Ivano-Frankivszk megyéből érkező felvásárlók veszik meg, csak sajnos, elég gyenge a termék ára, mindössze tíz hrivnyát adnak kilogrammjáért. Emellett pedig levágásra is adok el bárányokat helybeli, illetve técsői lakosoknak. Jómagam is szeretem a birkapaprikást, s a helybeli KMKSZ-alapszervezet által most, májusban megrendezett bálra is levágunk néhány bárányt, hogy egy résztvevő se menjen haza üres gyomorral. Az étel elkészítése előtt, persze késsel kifaragjuk a húsból a faggyút, de ha gyakorlott kézzel végezzük a munkát, könnyen elboldogulunk vele.

A gyapjú és a hús értékesítésén kívül juhsajtot is adunk el. Május 5-én választjuk el a kisbárányokat az anyaállatoktól, s a juhászok ezt követően kezdik fejni – naponta háromszor – az utóbbiakat. A birkákról tudnunk kell, hogy kevés tejet adnak, általában napi fél litert nyerünk ki belőlük, s egy anyajuh által leadott tejből egy szezon alatt 9-10 kilogramm sajtot készíthetünk. A termék elkészítése során a juhászaink gyenge tűz mellé helyezett nagy favedrekbe, gelátákba öntik az alaposan megszűrt tejet, majd oltóanyagot adnak hozzá, amitől lassan összemegy a tej, melyet megtörnek, majd gomolyákba szednek össze, az utóbbiakat pedig – tiszta anyagba kötve – rudakra akasztják, ahol minden folyadék kicsöpög belőlük, s ezzel el is készül a juhsajt. A gomolyák összeszedése után a gelátákban maradt írót nagy üstbe öntik, lassú tűzön, sűrűn kavargatva felfőzik (arra viszont vigyázni kell, hogy ne kezdjen forrni), s így készül el az orda, amit fokhagymával, pirospaprikával, esetleg köménymaggal ízesítve, körözöttként fogyaszthatunk.

Lajos Mihály