Varga Melinda: Honvágy

Ahol azúr gerincek közt

a lator szél érzéki dallamot
duruzsol a nyúlánk nyár fülébe
és egyre több nyaraló épül
 a sziklák testébe
ahol kutyaként kóborol a medve
és a plázából szerzik be már a lekvárt
bőröm alá bújik a kora est hideg láza
ahol rendszerint későn kapcsolják fel a villanyt
a félhomályban szürke kabátos közöny kuporog
a kocsmákba nem járnak egyedül a nők
a borivás rendszerint a férfiak dolga
míg az asszonyok kivasalják
már este a másnap fehér lepedőjét

nem beszélnek a létről
nem járnak színházba
és nem olvasnak
verseket sem
az esték szénaszagúak és egyszerűek
a szerelmesek korán házasodnak
a nők szeme köré gyorsan
sáncot szántnak a redők

Érzed hogy nem tartozol már közéjük
a fenyőerdőről nem jut eszedbe
a cserépkályha duruzsoló monológja
a kopár legelők nem érzékelik
 a gondolatok erezetét
a gyerekéveket, amire
sose akarsz  emlékezni
amelyben nincsen semmi romantikus
a kamasz lázadás magányát is
kitörlöd végleg
a szeretőkét, akik
hülyének néztek és fiatalnak
megtanítottak hazudni a vágyról
és csókot cserélni a nőkkel
az apádét, aki mindig valami mást akart belőled
akinek sose tudtál igazán megfelelni
csak kétévente  jutsz eszébe, amikor már
végképp nincs, kinek kiöntse lelkét
a sörösflaska sem könyörül meg rajta.

Idővel csak arra gondolunk, ami boldoggá tesz
Édesanya, Nagyszülők,  
akikről szeretnéd azt hinni,
hogy csak véletlenül kerültek
zord környezetbe,
amelynek sose leszel már a része
A lélek magánzárkája egyre tágasabb lesz
hogy megvédjen minket önmagunktól

Varga Melinda Gyergyószentmiklóson született, jelenleg Kolozsvárott él, József Attila-díjas és Térey János-ösztöndíjas költő, az Irodalmi Jelen vers- és interjúrovatának szerkesztője, az Erdélyi Előretolt Helyőrség kulturális és irodalmi melléklet szerkesztője.

Amikor a verseit olvastam, több jelöltem is volt. Jobbnál jobb versek, amelyek személyesen is megszólítottak mint embert, mint magyart, mint határon túl született sorstársat, mint írót. Aztán szembejött velem ez a vers, amely nem csupán az én jelenlegi lelkiállapotomat tükrözi, de még sok tízezer kárpátaljai magyar emberét is. A honvágy az egyik legpusztítóbb érzés, ami lassan, alattomosan őrli fel az embert. A honvágy, ami nem hagy nyugodni, rátelepszik minden gondolatra. Bárhová is menjen az ember, nem szabadulhat tőle. Ez egy olyan veszedelem, ami a távolsággal egyre nő.

Mégiscsak akkor a legpusztítóbb, amikor ott állunk a határon, látjuk a szülőföldet, halljuk a beregszászi harangokat, érezzük az otthon illatát, de jól tudjuk, ha átlépjük azt a vonalat, a végünket is jelentheti

                        Lengyel János