„A sivatagi róka”
A német tábornagy, akit Hitler küldött a halálba
A II. világháborús német hadsereg nem csupa fanatikus náciból állt. Voltak, persze, akik a nemzetiszocialista propaganda hatása alá kerültek, ám nem kevesen immunisak maradtak az agymosással szemben, csak katonai esküjük miatt és/vagy a náciktól elvonatkoztatott Németországért harcoltak. A tisztikarban is akadtak eleve náciellenes parancsnokok, míg mások a háború vége felé fordultak szembe Hitlerrel, mint például az észak-afrikai hadszíntér német főparancsnoka, Erwin Rommel tábornagy, akit meglepő taktikai lépései miatt barát és ellenfél egyaránt „a sivatagi rókának” nevezett el.
A leendő kiváló stratéga 1891. november 15-én, a délnyugat-németországi Heidenheimben látta meg a napvilágot a helyi iskolaigazgató gyermekeként. A danzigi Königliche Kriegschule tiszti iskola elvégzése után hadnagyi rendfokozatot kapott, az első világháborúban pedig rohamcsapat-vezetőként harcolt a nyugati fronton, illetve – a szövetséges Osztrák–Magyar Monarchia támogatására vezényelt egységek sorában – az olasz és a román hadszíntéren. 1916-ban, a románok erdélyi betörésekor részt vett a támadók Magyarországról való kiverésében, majd a következő évben a német és osztrák–magyar csapatok sikeres caporettói áttörésében, 1918 januárjától pedig már az olasz fronton küzdő Alpesi Hadtest törzstisztjeként szolgált, s itt érte meg a német kapitulációt.
A két világháború között is szolgálatban maradt, miközben egyre feljebb emelkedett a ranglétrán. A II. világháború kitörése után 1939-ben vezérőrnaggyá léptették elő, majd fegyvernemet váltott, s a 7. páncéloshadosztály parancsnoka lett. Az 1940 májusában a nyugati fronton megindított német offenzíva kibontakozásakor villámgyorsan tört előre, és sokszor a legváratlanabb helyeken bukkant fel, amiért is egységét szellemhadosztálynak becézték, vakmerő hadmozdulatai során pedig több száz brit, illetve francia páncélost lőtt ki, emellett sok ezer hadifoglyot ejtett. Majd miután Franciaország 1940. június 22-én fegyverszünetet kért (mely öt nap múlva életbe lépett), s a nyugati fronton véget értek a harcok, Rommelnek is jutott egy kis pihenőidő. 1941 februárjában viszont, immár tábornokként az észak-afrikai hadszíntérre került mint a Német Afrika-hadtest parancsnoka.
Az olasz fasiszta diktátor, Mussolini, Hitler szövetségese ugyanis hatalmas afrikai gyarmatbirodalmat akart kiépíteni a britek rovására, s e terv részeként csapatai az olasz gyarmat Líbiából kiindulva, 1940. szeptember 13-án támadást indítottak a formailag önálló, de angol függőségben lévő Egyiptom ellen. Kezdetben teret is nyertek, ám a britek még ugyanezen év decemberében ellentámadásba mentek át, s két hónap leforgása alatt nemcsak Egyiptomból űzték ki ellenfeleiket, hanem Líbia keleti tartományát, Kirenaikát és annak fővárosát, Bengázit is elfoglalták, majd megállíthatatlan erővel folytatták előrenyomulásukat, így várható volt, hogy hamarosan kezükbe kerül a nyugati tartomány, Tripolitánia is, a gyarmat fővárosával, Tripolival együtt. Hitler ekkor szövetségese megsegítésére sietett, Líbiába vezényelte Rommelt, majd a parancsnoksága alá helyezték az egész észak-afrikai tengelyhatalmi haderőt. A német tábornok 1941. március 31-én meglepetésszerű támadást indított a vele szemben álló 8. brit hadsereg ellen, ügyes taktikai húzásokkal ellensúlyozva ki annak létszámbeli fölényét, például U alakban felállított nagy tűzerejű légvédelmi ágyúi közé csalta az ellenséges páncélosokat, majd közvetlen közelről nyitott rájuk tüzet. Sikerült is visszaszorítania ellenfeleit az egyiptomi határtérségbe, ősszel pedig ostrom alá vette a nagy stratégiai jelentőségű kelet-líbiai kikötővárost, Tobrukot. Az azt védő ausztrál csapatok azonban keményen ellenálltak, a 8. hadsereg pedig egy nagyon jól előkészített ellentámadással felmentette a várost, és komoly vereséget mért Rommelre, aki kénytelen volt visszavonulni, ám a Bengáziban partra tett újabb német harckocsiegységek bevetésével jelentős veszteségeket okozott az őt üldöző brit páncélos erőknek, s a front egy időre megmerevedett.
1942 késő tavaszán aztán a német tábornok újból támadást indított Tobruk ellen. A brit védelmi vonal kulcspontja a város előterében lévő Knightbridge támaszpont volt, s ugyancsak a védvonal részét képezte a Gazala-állás, délen pedig Bir-Hacheim. A támadás május 26-án indult meg, s Rommel páncélos ékei, valamint gyalogsági egységei Knigthtbridge és Gazala között hamar teret nyertek, egymás után verve szét az ellenséges egységeket. Egy angol ellenlökés azonban sikert ért el vele szemben, s a helyzet azzal fenyegetett, hogy oldalba kapják a Német Afrika-hadtestet. Ennek megakadályozása végett az olaszok frontális támadást indítottak a Gazala-állás ellen, míg egy német hadosztály hátba kapta a támaszpontot, s bekerítették az ott harcoló briteket, akik több napig tartó szívós küzdelem után letették a fegyvert. Ezután a tengelyhatalmi erők a Bir-Hacheimnél állomásozó szabad francia hadsereg I. dandárja ellen fordultak, ám csak tíznapos kemény csata árán tudták felszámolni az ellenállást. Közben viszont már a Knightbridge támaszpont ellen is megindult a támadás. A németek légi fölényre tettek szert, bombázóik rohaméretté verték a hadállást, majd támadásba lendültek Rommel páncélosai, s mivel a britek is harckocsikkal siettek a támaszpont felmentésére, kétnapos páncélosütközet bontakozott ki, mely tengelyhatalmi győzelemmel végződött, az angolok pedig kénytelenek voltak kiüríteni Knightbridget. Ezt követően a német tábornok június 19-én délnyugatról elterelő támadást indított Tobruk ellen, hogy lekösse a védőket, míg hadereje nagyobbik része elhúzott a város mellett, ám éjjel visszafordult, s másnap reggel délkeletről indította meg a döntő rohamot, mely minden ellenállást elsöpört, s június 21-én Tobruk kapitulált.
A győzelem után a tábornaggyá előléptetett Rommel 1 200 km-en át üldözte a megvert 8. hadsereget. Annak újonnan kinevezett főparancsnoka, Montgomery tábornok azonban július végén, az 1. el-alameini csatában megállította az offenzívát, majd az 1942. október 23. és november 5. között megvívott 2. el-alameini csatában döntő vereséget mért a német–olasz csapatokra, s ő ment át támadásba. 1943 májusában pedig Tunisznál a bekerített tengelyhatalmi erők letették a fegyvert.
Rommelt viszont még a kapituláció előtt repülőgéppel kimenekítették, s a Rundstedt tábornagy által parancsnokolt Nyugati Főparancsnokság alárendeltségében, a B Hadseregcsoport vezetőjeként kellett volna részt vennie a várható angolszász támadás visszaverésében. Ráérzett, hogy a partra szállás nem a La Manche csatorna legkeskenyebb részén, Calais-nál, hanem Normandiában fog bekövetkezni, ám figyelmeztetései süket fülekre találtak. A partra szállás, majd a kibontakozódó normandiai csata során pedig két fő gondja akadt: a szó szoros értelmében elsöprő amerikai–brit légi fölény, valamint Hitler, aki teljesíthetetlen parancsokkal és elhibázott döntésekkel hozta nehéz helyzetbe. Nem vonulhatott vissza jobban védhető állásokba, nem kapott elegendő erősítést, s bár páncélos és gyalogsági egységeivel megpróbálta feltartóztatni az angolszász előrenyomulást, nem járt sikerrel. Július 17-én aztán terepjárójára két brit vadászgép csapott le, a tábornagy megsebesült, kórházi ellátása után pedig heidenheimi otthonában lábadozott, amikor elérte a vég. 1944. július 20-án magas rangú német parancsnokok Von Stauffenberg ezredes vezetésével merényletet hajtottak végre Hitler ellen, és csapataikra támaszkodva náciellenes hatalomátvételt kíséreltek meg, ám Hitler hihetetlen szerencsével túlélte a bombamerényletet, az összeesküvést felszámolták, majd megindult a nyomozás és a megtorlás. A nyomozás során kiderítették, hogy Rommel is tudott a szervezkedésről, de nem jelentette fel Stauffenbergéket. Kívánatosnak tartotta ugyanis Hitler eltávolítását a hatalomból, s egyetértett az összeesküvők azon céljával, hogy Németország kössön különbékét a szövetségesekkel (ami különben irreális álom volt). Ám a feljelentés elmulasztását is megtorolták. A Führer nem mert nyilvános pert indíttatni a roppant népszerű tábornagy ellen, így felajánlotta az öngyilkosságot, cserében azzal az ígérettel, hogy a családjának nem esik bántódása. 1944. október 14-én Burgdorf és Maisel tábornokok jelentek meg gépkocsijukkal a tábornagy háza előtt, s tudatták vele az ajánlatot, amit ő elfogadott, s ciánkáli kapszulával végzett magával, a családját pedig csakugyan megkímélték a megtorlástól. Így ért véget „a sivatagi róka” élete…
Lajos Mihály
