Lackfi János: Kárörvendő

Másoknak soha semmi se sikerül,
s ez engem titkos elégtétellel tölt el.
Szörnyülködöm, hogy nahát, ezek válnak,
pedig hogy nyalták-falták egymást nemrég,
de belül ujjongok, úgy kell, affektált majmok,
többet ér a szerelmünk, bár nem hencegünk vele.
A vadonatúj motorral villogni mennek,
de valami a küllők közé kerül, s felmázolódnak
százzal az aszfaltra keményen, a fotómodell
barátnő meg tolószékben ül, gyászol élete
hosszan, persze sajnálatos az ilyesmi, de hát
nyilvánvaló, hogy maguknak keresték a bajt.
Első európaiként már majdnem feljutnak
a csúcsra, de mikor ott villog előttük
a hósapka, vissza kell fordulniuk, mert a
táborhelyen készített útiterv szerint nem
érnének vissza az éjszaka beállta előtt, így
minden kín hiába, de hát ki mondta nekik,
hogy embertelen mínuszban kell kísérteni
az Istent, míg mindenki más beéri avval,
ha jut neki betevő, család, fűtött szoba.
Sikeres vállalkozásukat legjobb haverjuk
fúrja meg, a kasszával meglép, pedig
jobban bíztak benne, mint önmagukban,
a vállalkozás beomlik, őket felkötve találják
nehogy már én sajnáljam, Jaguárral jártak,
a Bahamákon nyaraltak, a sors bosszúja,
mindennek megvan, úgy látszik, az ára.
Nem kell, hogy szemtanúja legyek pofára
esésük pillanatának, nagyon is jól látom
berogyni a sok nagymenőt, kik eddig
egyre magasabbra tették a lécet, és el sem
tudták képzelni azt, ami másnak normális,
mindennapos tapasztalat, hogy végül
úgysem sikerül.

Lapunk februári számainak egyikében olvashattuk, milyen az irigykedő fajta ember Lackfi János Emberszabás c. verssorozatában. Most e sorozat következő darabja ígér önvizsgálatra késztető, ám derűs perceket.
Míg az irigykedőről szóló költemény így kezdődött: „Másoknak mindig minden sikerül, és nekem ebből roppant elegem van”, úgy most ennek épp a fordítottja jelenti a kiindulópontot: „Másoknak soha semmi se sikerül, s ez engem titkos elégtétellel tölt el”. Így indul tehát a kárörvendő ember típusát bemutató szabadvers, s ezúttal is magával ragadó módon folytatódik.
Mert milyen is a kárörvendő ember? Hát mindenekelőtt képmutató. Mert természetesen „szörnyülködik”, hogy „nahát, ezek válnak, pedig hogy nyalták-falták egymást nemrég”, valójában viszont jóleső érzés önti el, hogy jól van, úgy kell nekik, megérdemlik az „affektált majmok”. És ugyanígy érez az „aszfaltra százzal rákenődőkkel”, mert ők is megérdemlik. Vagy a hegymászókkal, hiszen „minek kísértik az Istent”. De nem különbül éreznek, mikor a Jaguárral közlekedő sikeres vállalkozót átveri a haverja, ő pedig „felköti magát”. Mert végső soron minden ilyen nagymenő megérdemli, hogy „pofára essen”, „berogyjon”?
Vagy mégse?...

Penckófer János