Szemán az egyik legmarkánsabb művészünk

Interjú dr. Szabó Lilla művészettörténésszel

A Boksay József Kárpátaljai Megyei Képzőművészeti Múzeum és a Kárpátaljai Magyar Képző- és Iparművészek Révész Imre Társaságának szervezésében Szemán Öcsi Ferenc különböző alkotói korszakait bemutató, reprezentatív tárlattal emlékeztek a neves kárpátaljai festőművészre.

A kiállítás az említett múzeumban április végéig tekinthető meg. A megnyitó ünnepségen a festő életművét dr. Szabó Lilla művészettörténész, a Magyar Nemzeti Galéria munkatársa, a Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságának elnöke értékelte. Mi arra kértük, ossza meg olvasóinkkal is Ungvár nagy szülötte, Szemán Ferenc munkásságával kapcsolatos gondolatait.

- Milyen helyet foglal el Szemán Öcsi Ferenc a kortárs magyar festészetben?

- Helyét nehéz meghatározni, mivel ez ideig senki nem szorgalmazta, hogy beépüljön a köztudatba. Vagy ha történt is erre kísérlet, akkor sem sikerült. Máig nem történt meg, hogy a nem Magyarországon élő és működő művészek alkotásai rendszeresen megjelenjenek az országos tárlatokon. Ami a 20. századi és a kortárs magyar irodalomban nyilvánvaló: aki jó író, az a magyar irodalom részese, bárhol éljen a világon - nos, ez a folyamat nem történt meg a képzőművészet területén. Így Szemán Öcsi művei is hiányoztak a kortársakat bemutató kiállításokon, s nem volt egyéni tárlata Magyarországon. Erről gondoskodni kell, és ez is feladatunk. Szemánt, ha megismernék, akkor biztosan a legmarkánsabb magyar művészeink között lenne a helye. Stílusban nehéz őt meghatározni. Az asszociációs rendszere és az erre épülő szürrealizmusa egészen egyedi. A magyarországi szürrealizmusnak (vagy akár a konstruktivizmusnak) saját szimbólumrendszere, kifejező eszközei vannak, melynek nyelvezete számunkra ismert. Megvan a saját "fejlődési útja" a negyvenes évek közepén működő európai iskolától többé-kevésbé napjainkig. Ebben az összefüggésben Szemán festészetének szürrealizmusa (időnkénti konstruktivista stílusa) pedig ismeretlen. Az ő, különböző kultúrákból és azok összefüggéseiből is fakadó asszociációi, valamint egész formanyelve a magyar képzőművészetben ismeretlen, viszont hatalmas gazdagságot takar. S ezt feltétlenül meg kellene ismernünk.

- Alapvetően nem ismerik a magyarországi művészek a kárpátaljai alkotók munkáit?

- A kilencvenes években jellemzőbb volt, mint most, akár a szó többféle jelentésében, az átjárás. Akkor a magyarországi művésztelepeken inkább jelen voltak a kárpátaljai művészek, mint ma. A megélhetés, az utazás, a kapcsolatteremtés és -tartás is sokkal nehezebbé vált mára. A művészetre is egyre jobban rátelepedett a "piacosodás", tehát elsősorban árucikké vált. Visszatérve a kérdésére: a kárpátaljai művészeket nem ismerik Magyarországon. Sokat kellett volna ezért tenni: a művészeket valóban megismerni, s azon túl a fejlődést "biztosítani" számukra, a művésztelepeket a régi értelemben vett alkotótelepekként működtetni stb., értelmiségi, művészeti létükben őket megerősíteni. Szemán nyilvánvalóan soha nem a megélhetésért, hanem az önkifejezésért élt és dolgozott. Ha sikerül újra felvenni ezt a szálat, akkor Szemán művészete inspirálólag hathatna a kortárs magyar művészekre. Az ő és vele együtt a kárpátaljai művészek megismerése igencsak frissítőleg és megtermékenyítőleg hatna a magyarországi művészetre, illetve maga az érdeklődés hatalmas inspirációs forrást jelenthetne a környező országokban élő művészek számára is.

- Mit kell tudni a mostani ungvári kiállításról?

- Szemán Öcsi minden alkotói korszakából láthatunk itt képeket, de ez még közel sem mutatja az életmű teljességét. Szerintem ez a kiállítás kiválóan alkalmas arra, hogy megerősítse Szemán Ferenc nagyságát, utána pedig el kellene indítani az életmű valóságos feldolgozását, kiértékelését. Majd végül egy válogatott kiállítást kellene rendezni életművéből. Bár sok jó képe van itt, de nekem rögtön feltűnt, hogy nincs itt, a Vereckei dögtemető vagy a Zodiákok. Ezek, gondolom kárpátaljai vagy magyarországi magántulajdonban lehetnek, s egy monografikus összeírás feladata lesz azt felkutatni, hogy melyik műve hol található. Alapvetően fontos lenne ez a munka ahhoz, hogy az egész életművét láthassuk. Abszolút intellektuális művész volt, soha nem stílusirányzatokat követett, ugyanakkor bármit meg tudott festeni. Egy olyan művész volt, akit minden inspirált, a saját környező világa, a más művészetek is, és volt ereje mindezt magába integrálni.

- Beszélne az Ön által irányított Magyar Képzőművészek és Iparművészek Társaságáról?

- A társaság 1992-ben alakult, akkor Kő Pál szobrászművész volt az elnöke. 1995-ben jártunk itt Kárpátalján először Kő Pál vezetésével. 1997-ben az alapító elnök lemondása után választott engem a társaság elnöknek. A Révész Imre Társasággal régóta kapcsolatban állunk. Emlékszem a Révész Társaság 1995-ben rendezett első, éppen ebben az épületben nyílt nagyszabású kiállítására. (Az 1996-ban Budapesten, a honfoglalás évfordulójára rendezett, Magyarországon kívül, a környező országokban élő képzőművészek első közös bemutatkozásának "elő-szemléje" volt tulajdonképpen ez a kiállítás.) Vagy arra a kiállításra, amikor díjakat adtunk át a művészeknek. Akkortól, megismerkedésünk óta feltett szándékom támogatni a kárpátaljai művészeket, mert nekünk is látnunk kellett, hogy itt a művészeknek az élete sokkal nehezebb, mint Magyarországon. Sajnos tapasztaltuk, hogy meg tudnak rekedni művészek, mert nem éri őket elég inspiráció. Állandóan egy nehéz mindennapi küzdelemben élnek, a megélhetésért folytatott harc a fővonala az életüknek inkább, mint az, hogy művészek legyenek és lehessenek. A szellemi és szakmai dolgokban meg kell erősíteni az embereket, mert maga az értékes élmény képes szárnyakat adni.

Badó Zsolt