Élő tájház Salánkon

Amikor a helyi hagyományőrzők által szervezett legutóbbi tájházi délutánon felkerestem az intézményt, a konyhában nagy sürgés-forgás fogadott. Tegze Ida és Kiss Mónika már bedagasztotta a gőzön főtt gombóc és a főtt paradicsomos tészta alapját, míg Gizella néni finom májas hurkát hozott, megvendégelni az egybegyűlteket. A felnőttek után pedig mind több gyerek is érkezett, hogy megismerkedjenek a régi falusi élettel.

– Ez egy, a XX. század elején épült, felső-Tisza-vidéki, három­osztatú módos parasztház, magas kőfundamentummal, faragott fa körtornáccal. A ház utolsó lakója Sütő József volt, aki vaskerítéseket készített, s a tájház kerítése is az ő keze munkája – magyarázza dr. Kész Margit, a II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola tanára, néprajzkutató. – A Salánkon elsőháznak nevezett tisztaszoba – melyben a korábbi lakók bútorai, különböző használati tárgyai láthatók – az 1960-as–1980-as évek utóparaszti időszakát mutatja be, akárcsak a konyha. Az utóbbiból még egy helyiség nyílik, mely annak idején lakó- és hálószoba volt, most pedig Rákóczi Ferenc-emlékszobát alakítottunk ki benne, mely bemutatja a kuruc kort. A konyhát sütésre-főzésre használjuk a tájházi délutánokon, s itt, valamint az emlékszobában honismereti foglalkozások zajlanak, míg az elsőház kiállítóteremként működik.

– Az emlékszobában egy vadászkastélyt idéző enteriőrt is kialakítottunk, mivel Salánkon állt egykor Barkóczyné Koháry Judit vadászkastélya, melyben a Nagyságos Fejedelem többször megszállt itteni vadászatai alkalmával, s ott került sor az utolsó kuruc ország­gyűlésre is 1711. február 11–18-án. A vadászkastélyt azonban az 1717-es utolsó magyarországi tatárjárás során a krími tatárok felperzselték – fűzi hozzá Kész Réka, a Sóstói Múzeumfalu muzeológusa. – Az enteriőr kialakításához – kikészített gereznák, trófeák formájában – nagy segítséget kaptunk több salánki lakostól, elsősorban Kész Attilától, de kaptunk felajánlást Pénzes Milántól, Pólin Elektől is.

– Október 29-i megnyitása óta minden pénteken összegyűlik itt egy hagyományőrző csapat – veszi vissza a szót dr. Kész Margit. – Szőtteseket, horgolt terítőket és más kézimunkákat, régi használati tárgyakat, archív fotókat hoznak a tájházba. Autentikus salánki ételeket is készítenek itt helybeli asszonyok, például bábabélest, ecetest, málékásás, gombás töltött káposztát stb. És ami a legfontosabb: beszélgetünk egymással, visszaemlékezve a régi falusi életre.

– A beszélgetések sokszor kötetlenek, de általában van egy fő téma, s ennek megbeszélése köré épülnek a találkozások. Ilyen például a böjt, a párválasztás, a karácsony, a disznótor, a népi vallásosság és néphit – magyarázza Kész Réka.

– A folklór különböző műfajai is terítéken vannak, mint a népdalok és a nóták, a hiedelmek, a hiedelemmondák és a helyi mondák, például a bolygó lámpáról (a lidércfényről), a kutyává változó boszorkányról – fejti ki dr. Kész Margit. – Archaikus imákat is gyűjtöttünk. Emellett igaz történetek is elhangzanak a régi falusi életről, továbbá II. világháborús katonatörténeteket, amerikás történeteket is megosztunk egymással. Például Harangozó Magdolna helybeli lakos elmesélte, hogy amikor a nagyapja Amerikában dolgozott, vasárnapi munkavégzésre is kötelezték őket, de hát nálunk a hívő ember vasárnap nem dolgozik, ezért a vasárnapi munkáért kapott fizetését összegyűjtötte és hazaküldte, felajánlotta a Salánki Görögkatolikus Egyházközségnek, hogy keresztet állíttasson belőle a görögkatolikus templom parkjában, mely kereszt ma is áll.

 Az imamondás hagyományainak is gazdag szokásanyagával találkoztunk a beszélgetések során. Egy másik görögkatolikus asszony például visszaemlékezett arra, hogy nagyanyja böjt idején letérdelve, bekötött fejjel imádkozott, míg édesapja minden reggel napfelkeltekor kiment az udvarra, és a nap felé fordulva imádkozott Istenhez, hogy segítse az új napon, majd napnyugtakor ismét a nap felé fordulva adott hálát Istennek az eltelt napért. Az asszonyok közül többen ismernek, sőt napi imafüzérükben imádkoznak népi imádságokat.

– Honismereti órák keretében többször is meglátogatjuk a tájházat – mondja Kalanics Éva salánki történelemtanár, a helyi KMKSZ-alapszervezet elnöke. – Tárlatvezetést tartok, bemutatom az itt lakók életét, a régi használati tárgyak történetét, hogy mire használták azokat, s elmagyarázom, miként kerültek ide. Egyes eszközöket a gyerekek is ismernek, a funkciójukkal is tisztában vannak, más használati tárgyakkal, például az eredeti, döngölt földpadlójú kamrában lévő, ma már nem használt edényekkel, valamint a bodnárműhelyben elhelyezett bodnárszerszámokkal viszont itt ismerkednek meg. Nagyon szeretnek megismerkedni a bodnármesterséggel, én pedig bemutatom, miként is készültek a hordók, ami azért is könnyen megy, mert édesapám kádár volt, a munkáját látva nőttem fel. Elmagyarázom, milyen fából készült a gyalu, miért jobb a hasított donga, mint a fűrészelt, miként kellett élezni a különböző szerszámokat, bemutatom, hogyan lehet megszorítani a hordókon az abroncsokat. A padlásra is felmegyünk, megismertetem velük az ott elhelyezett szövőszéket, a kerekes guzsalyt, a dunyhákat. A tájház bemutatása közben a tanulók is elmesélnek kisebb történeteket a régi falusi életről, amiket a nagyszüleiktől hallottak, meg is vendégelem itt őket, a nagyobb gyerekek pedig a péntek délutáni összejövetelekre is eljönnek.

– Ami a hagyományápolást illeti, igyekszünk belenevelni a gyerekeket a hagyományokba. Együtt sütnek-főznek felnőtt asszonyokkal, megpróbáljuk újraélni azt az életet, amikor a különböző korosztályokhoz tartozó emberek együtt végezték a munkákat a családokban. És látjuk: van igény a hagyományok megismerésére, megélésére. Emellett értékmentés is folyik: a felgyűjtött visszaemlékezéseket, régi hagyományos recepteket, az ötezer archív fotót kiadványban szeretnénk bemutatni – közli dr. Kész Margit.

S maradva a terveknél… Mint Kalanics Évától megtudom, egy meglepően jó állapotban megmaradt, de azért felújításra szoruló istálló is kapcsolódik a tájház épületéhez. Az udvaron álló, felújítandó melléképületben pedig KMKSZ-irodát szeretnének nyitni, és ugyanitt állandó rendszerességgel szerveznének kézműves-foglalkozásokat: gyöngyfűzést, kosárfonást, szövést. Húsvétkor sort kerítenek a salánki tojáshímzésre. A jókora kertbe pedig – mint dr. Kész Margit kifejti – őshonos salánki gyümölcsfákat szeretnének telepíteni.

Reméljük, e tervek valóra válnak, és ez az élő tájház – mely erős hagyományőrző közösséget épített fel – egyre jobban megismerteti hagyományainkkal a felnövekvő nemzedéket.           

Lajos Mihály