Több mint 50 éve az állatorvoslásban

Interjú Darcsi Gyulával

A magyar állatorvoslás, szakértelem világszinten elismert, sok betegség, gyógymód felfedezése fűződik a magyar állatorvosok, kutatók nevéhez. Kárpátalján is mindig népszerű volt ez a hivatás, és talán az egyetlen olyan szakma, amelyben szívesen tanultak tovább az idők során többen is a kárpátaljai magyarok valamelyik belső-ukrajnai felsőoktatási intézményben. Ugyan az állattartási szokások mára nálunk is átalakultak valamelyest, de még mindig nagy szükség van a szakemberekre. Írásunkban egy olyan derceni állatorvossal beszélgettünk, aki a hivatását mindennél előbbre helyezi. Az 1943-ban született és jelenleg 80 éves Darcsi Gyula már több mint 50 éve dolgozik a szakmában. Szakértelmét és élettapasztalatát most is előszeretettel veszik igénybe a megyében gazdálkodó emberek. Rengeteg unikális esete volt már a munkája során, 55 év elég nagy idő. Nemrég a Magyar Állatorvosok Világszervezete (MÁVSZ) dr. Szieberth István – aki több mint 20 évig volt a MÁVSZ elnöke, alapító tag – javaslatára elismerő díszoklevélben részesítette a kárpátaljai szakembert, melyen ez a szöveg áll: „Magyar állatorvosként hű a nemzetéhez, hű a hivatásához”. Ajánlom figyelmükbe a vele készült interjúnkat.

– Kérem, mesélje el, hogyan került kapcsolatba az állatorvoslással? Mikor döntötte el, hogy ebben a szakmában szeretne továbbtanulni?

– Állattartó, földműves családban születtem. Már egész kicsi gyerekkoromban a kis állatok lábát is befásliztam; az öregasszonyok akkoriban mezítláb jártak, ha beleléptek egy üvegszilánkba vagy tövisbe, azt én bányásztam ki a talpukból, mindig hozzám jöttek. Az általános iskolát Fornoson végeztem, aztán Munkácson a magyar tannyelvű iskolában tanultam tovább. Akkoriban nemcsak a középiskolai bizonyítványt, az érettségit kellett megszerezni, hanem valamilyen szakmát is szükséges volt mellé kitanulni. Engem a kőműves szakmára tanítottak. Az akkori magyar iskola épületének az emeletét mi építettük meg, mert addig csak egy földszint volt, ami kevésnek bizonyult, ezért két váltásban tanultunk. Ez most a Szent István Líceum épülete, amely a Nedeczey utcában van. Sikeresen, aranyéremmel fejeztem be az iskolát. Ezt követően, 1961-ben jelentkeztem Lembergbe – akkori nevén a Lembergi Állatorvosi Főiskolára, (Львівський ветеринарний інститут), amely most a Lembergi Nemzeti Sztepan Gzsickij Állatorvos-tudományi és Biotechnológiai Egyetem (Львівський національний університет ветеринарної медицини та біотехнологій імені С. З. Ґжицького) nevet viseli –, ahol felmérő vizsgát tettem és felvételt nyertem.

Nem sokáig koptattam az egyetem padjait, második évfolyamos voltam, amikor az év novemberében besoroztak katonának. Így megszakadtak a tanulmányaim, 3 évet voltam sorkatona Kazahsztán északi részén egy föld alatti rakétatámaszponton, 23 napig tartott az út oda vonattal. Ugyanakkor ott is kihasználtam a szabadidőmet, megtudtam, hogy Kijevben működik a Kijevi Nemzeti Nyelvészeti Egyetem, vagyis ahogy akkor a köznyelvben hívták, az idegen nyelvek egyeteme (Київський національний лінгвістичний університет), ahol lehet magánúton tanulni, és sorkatonáknak ingyenes. A 3 év alatt sikeresen be is fejeztem a német nyelvi képzést, amit később a lembergi egyetemre visszakerülve fel is használtam, mert a diplomamunkámat közgazdaságtanból német nyelven írtam és védtem meg. Szóval nem ment kárba a 3 év katonai szolgálat.

– Hogyan teltek a diákévei?

– A diákéveim is izgalmasan teltek. Visszatérve a katonaságból, teljesen új évfolyamhoz kerültem. A diáktársaimmal eljártunk dolgozgatni, vagonokat kipakolni, persze soha nem fizettek ki rendesen. Sok olyan diák volt, aki magánúton tanult, én sok dolgozat, évfolyammunka megírásában segítettem nekik, ami számomra is hasznos volt.

– Mikor szerzett diplomát, hol dolgozott először? Milyenek voltak az akkori viszonyok a háztáji vagy szövetkezeti állattartásban?

–1969-ben kaptam meg a diplomát. Itthon elkezdtem dolgozni a Derceni Új Élet Kolhozban, ahol 10 ezer juh és 3 000 szarvasmarha volt akkor. Három falu tartozott hozzá: Dercen, Fornos és Pisztraháza. Szolgálati kocsit nem adtak, így motorkerékpárral ingáztam a falvak között, télen ráfagyott a nadrág a lábamra a hidegben. Rendbe kellett hozni az állományt. Szibériai merinó juhokkal kereszteztük a mi itteni fajtánkat, ami nagyon sikeresnek bizonyult, több díjat is nyertünk vele, konferenciákat szerveztünk a gazdaságban, illetve jöttek hozzánk mindenfelől a szakemberek tapasztalatcserére. Nagyon sok diák is megfordult nálunk, jöttek gyakorlatokra, bemutatókat tartottunk. Több mint 20 fiatal szakember jött hozzám gyakorlatozni, ők már szerteszét vannak a világban.

Többféle fertőző betegség is terjedt akkor, továbbá férgesedés, főleg a tüdőben; akkoriban még nem voltak kaphatók a modern féregirtó szerek, de idővel minden kialakult.

– Hogyan és mikor került kapcsolatba a Magyar Állatorvosok Világszervezetével? Hogyan telt a közös munka?

– 1997. november 4–6. között sor került a magyar állatorvosok első világtalálkozójára Budapesten. Erre meghívást kaptunk Szieberth Istvántól, az akkor megalakult MÁVSZ elnökétől. Ezen az eseményen megalakultak a különböző régiók szervezetei is, én a kárpátaljainak lettem az elnöke, 200 tagot számláltunk. Aztán Kárpátalján is szerveztünk konferenciákat, az elsőt Mezőváriban, közvetlenül az árvíz után. A MÁVSZ szervezésében Strasbourgban is voltunk annak idején. Gál Kinga európai parlamenti képviselő hívott meg minket – aki jelenleg az Európai Parlament Állampolgári Jogi, Bel- és Igazságügyi Bizottságának (LIBE) alelnöke –, az ő édesapja is állatorvos volt. Nekünk, kárpátaljaiaknak Kijevbe kellett mennünk a francia nagykövetségre, hogy vízumot kapjunk a beutazáshoz.

 A szervezet megbecsüli az állatorvosok munkáját, a mostani díszoklevélen kívül már kaptam egy elismerést 2008-ban, a 120 éves a Magyar Állategészségügyi Szolgálat emlékérmet.

– Mit tart a legfontosabbnak ebben a szakmában?

– Ezt a munkát nem lehet kényszerből csinálni. Ehhez hivatástudat kell. Ha nincs hivatástudata az állatorvosnak, akkor jobb, ha bele sem fog az egészbe. Szóval ezt a szakmát teljes odaadással kell művelni. Azt is jó látni, amikor például egy ellési bénulásban (Paralysis puerperalis vagy hypocalcaemia, az ellő állatoknak, főleg teheneknek kevéssel az ellés után, kivételesen már az ellést megelőzőleg föllépő és az egész testre kiterjedő bénulások által jellemzett megbetegedése) szenvedő tehenet sikerül lábra állítani, s akkor az az állat olyan hálás szemekkel néz az emberre, hogy azt nem lehet elfelejteni. Nagyon szép pálya, de nagy felelősséggel is jár, és szeretni kell. Az állatorvosnak éjszaka is fel kell kelni az ágyból, készen kell állnia, mert nem tudhatja, hogy mikor zörögnek a kapuján. Én még senkinek nem mondtam nemet. Ha kell, éjszaka is megyek és segítek a szenvedő állaton, mert ez egy hivatás.

– Melyik volt az az eset, amelyik a legnagyobb kihívás elé állította?

– Rengeteg ilyen esetem volt. Illetve több fertőző betegség, időszakos járványok is terjedtek, mint például a száj- és körömfájás (ящур), amivel meg kellett küzdenünk. Aztán többször volt szintén olyan, hogy éjszaka jöttek hozzám, hogy beteg a jószág, vagy nem tud megelleni a tehén. Persze én mindig mentem, mert ezt csak így lehet csinálni. Engem legtöbbször a nehéz esetekhez hívnak, amikor már lemondanak a jószágról. Volt olyan esetem Szolyván, hogy már az ottani kollégák teljesen lemondtak a tehénről, és azt mondták a gazdának, hogy vigye a vágóhídra. Én különböző klinikai diagnosztikai vizsgálatokat végeztem a tehénen, és egy százas szöget találtam a recésgyomorban (reticulum), amit sikerült kiszednem, így a jószág megmaradt, a gazda pedig nem győzött eleget hálálkodni. Aztán Izsnyétén működik egy juhfarm, ahol lovak is vannak. Az egyik éjszaka eljött hozzám az egyik gondozó, hogy nagy a baj, mert az egyik lónak úgy megrúgta a másik ló a szügyét, hogy ömlik belőle a vér. A négysoros ólban „cserebogár világítás” volt, mondtam, hogy ezt klinikai körülmények között lehet csak kezelni, viszont ahhoz nem volt elég idő. A gondozó pedig csak erősködött, hogy nagyon drága az értéke a lónak, meg így, meg úgy… Beadtam a lónak vénába a nyugtatót, a gondozó meg telefonnal világított nekem. 38 öltéssel varrtam be a letépett szügyet, idővel szépen begyógyult. Szóval ilyen esetek is vannak, amikor nem állnak rendelkezésre a megfelelő körülmények, feltételek.

Gyakori az ellés utáni bénulás. Ilyenkor nagyon oda kell figyelni, rendes kezelést, infúziót kell adni az állatnak, mert ha ez nem történik meg, akkor vágóhídra kerül az állat. Ehhez tapasztalat is kell. Mostanában a járványos betegségek is ritkábban jelentkeznek, az oltásokkal likvidáltuk őket, de azért előfordulnak.

– Ön hogyan látja, milyen helyzetben van jelenleg a kárpátaljai állatorvoslás, a jövőben milyen irányba fog menni a szakma?

– Mikor elkezdtem dolgozni, a faluban 600 tehén volt és 500 szoptató koca. Nem jó irányba haladunk, az egész világ nem jó irányba tart. Most van talán 26 tehén, illetve vagy 10 szoptató koca. Az emberek inkább elmennek a boltba és megveszik a tejnek nevezett, mindenféle kotyvalékot és a műhúst, tele vegyszerrel. Pedig régebben sem voltak jobbak a viszonyok, az embereknek nem voltak saját földjeik, kaszálóik, hanem az állami gazdaságok 10%-át kapták meg, azon gazdálkodtak. Mégis tartott minden család két vagy három tehenet. Az emberek már inkább kutyát és macskát tartanak szívesebben, nem pedig haszonállatokat, termelőjószágokat. Még aprójószágok itt-ott vannak. Továbbá nagyon sok állatpatika van jelenleg. A gyógyszerek és a különböző szerek között nagyon sok a hamisítvány is. Csak Dercenből már legalább 12 szakember fordult meg nálam gyakorlaton az évek során, még sincs, aki dolgozzon. Ismétlem, ez olyan munka, hogy mindig készenlétben kell lenni. Továbbá gyomor is kell hozzá, hiszen ha úgy alakul, a tehénen vagy a kocán rektális (végbél-) vizsgálatot kell végezni. Sok fiatal, aki elvégezte az állatorvosit, inkább külföldön helyezkedik el, de a legtöbbjük nem a szakmában.

– Jelenleg milyen munkái vannak, hová hívják?

– Amikor betöltöttem a 60. életévemet, nyugdíjba vonultam, de azóta is praktizálok, dolgozom. Jelenleg, így 80 évesen is aktív vagyok. Mindenfelé hívnak, és én készséggel megyek, akár távolabb a ruszin településekre is, Szolyvára, Bábakútra (Бабичі), Kustánfalvára (Куштановиця), Kovászóra stb., csak hogy néhányat említsek. Sokan jönnek hozzám, hogy beteg a tehenük, lábra állítom, aminek híre megy, így szinte állandóan úton vagyok, jönnek értem és visznek. Tartom az eskümet, hogy a beteg állatot meg kell gyógyítani, szenvedését csökkenteni kell, és gondját kell viselni. Sok kutyát is hoznak hozzám, főleg, amikor felüti a fejét a kullancsinvázió.

Szeretném még elmondani, ami nagy örömmel tölt el, hogy amikor az 50 éves egyetemi találkozónk volt, megkaptam az aranydiplomámat. Jövőre pedig ismét megyek Lembergbe, hiszen az 55 éves találkozónk lesz már. Most arra készülök.

– Mivel foglalkozik magánemberként, és mit üzen a fiataloknak?

– Lemez- és nagy könyvgyűjteményem is van, mert nagy zene- és könyvrajongó vagyok. A mellékkeresetemet ezekbe fektettem be. A lelkieket tartottam mindig fontosabbnak, mint az anyagiakat. Azt tudom elmondani, amit tapasztaltam. Soha életemben nem voltam részeg, nem dohányoztam. Hála Istennek, jó egészségnek örvendek, gyógyszerek nélkül élek. Szóval mondhatom azt is, hogy élek és virulok.

Az egyetemi bentlakáson hárman voltunk egy szobában. Az volt a lózungunk, hogy „Az alkohol öl, butít és romba dönt”. Van egy szállóigém is: „Dum spiro spero”, vagyis „Ameddig élek, remélek”. A reményt nem szabad elveszíteni. Édesanyám még élt, amikor felvételiztem az egyetemre, ezzel a mondattal engedett el: „Fiam, az igazi arany még a tűzben sem vész el. Ezt tartsd az eszedben” – mondta. Én ezt be is tartottam.

Dankai Péter