A változatos domborzatú tengeraljzat

Kontinentális talapzatok, óceáni hátságok, mélytengeri árkok

A tengerek, óceánok medrét a tenger alatti kutatások előtt olyan laposaknak képzelték, mint a sekély tavak fenekét. Ám a modern kori tudományos vizsgálatok során kibontakozott egy, a hullámok által addig elrejtett, a szárazföldihez hasonlóan igen változatos, de annál merőben eltérő domborzatú világ. Pillantsunk hát be most a habok alá, és röviden ismerkedjünk meg a tengerek aljzatával!

A kontinensek partvidéke és a világtengerek mély, ún. óceáni szintje között helyezkednek el a kontinentális talapzatok, melyek párkányszerűen övezik a világrészeket, szélességük több tíz vagy több száz kilométer, s az óceáni területek húsz százalékát teszik ki. Domborzati és mélységviszonyaik, illetve földtani felépítésük alapján több formájukat különböztetjük meg, két fő típusuk pedig a passzív (szeizmikusan nem aktív) és az aktív (szeizmikus) talapzat. Az előbbivel ismerkedjünk meg bővebben is! Legsekélyebb része a self, mely enyhén lejt a tenger belső területei felé. Mélysége 20–500, átlagosan 130 méter, a szélessége pedig néhány kilométer és 75 kilométer között mozog. Ezt követi a lejtő, mely a self meredek letörése a mélytenger felé, s a selffel együtt alkotja a kontinentális lépcsőt, melyet több óceáni terület esetében árkok, medencék, süllyedékek szabdalnak, illetve hátságok emelkednek rajtuk. A kontinentális lépcsőt pedig a kontinentális lejtő követi az óceáni medencék felé, mely lényegében a selfet szegélyező meredek lépcső folytatása, csak enyhébb a dőlésszöge, s a lépcső lábánál felgyülemlett szárazföldi üledék fedi. Az üledékhalmokat helyenként szurdokok szelik át, a tengervíz áramlatai pedig a mélytengeri területek felé szállítják tovább az üledéket.

A mélytengeri domborzat is változatos. Szinte az egész világ­óceánon végighúzódik a hatalmas, világméretű hátságrendszer, melynek összterülete nagyjából akkora, mint a hat kontinensé együttvéve. Az Északi-Jeges-tengerből indul ki, és húzódik át az Atlanti-óceánba. Itteni részét Atlanti-hátságnak nevezik, mely végighúzódik az egész óceánon, kb. feleúton Észak-Amerika és Európa, illetve Dél-Amerika és Afrika között. Közepén húzódik a nyugati és a keleti fal által határolt belső völgy, ám az említett falak nem simák, és nem meredekek. Egymásra torlódott jókora sziklákból épülnek fel, melyek lépcsőzetesen emelkednek egymás fölé, s így a falak lépcsős-teraszos szerkezetűek. Egy-egy „lépcsőfok” magassága kb. 10-20, ritkábban 30 méter, maguk a falak pedig több száz méterrel magasodnak a belső völgy fölé. Az utóbbi középvonalában keskeny, hosszú repedésvölgy található, mely a földkéreg felrepedése révén jött létre, belőle állandó jelleggel bazalt tör fel, mely előbb szétömlik a repedésvölgy alján, döntően bazaltos lávát ontó tűzhányókat épít fel, majd felhalmozódik a völgy két peremén, és kialakítja a hátság lejtőit. A kiömlő bazaltból, illetve a vulkánokból származó bazaltos lávából képződik a friss óceáni kéreg s az egész új óceáni litoszféra. A repedésvölgyből feláramló bazalt nyomása pedig egymással ellentétes irányba, vagyis nyugat, illetve kelet felé tolja az észak-amerikai és az eurázsiai, illetve a dél-amerikai, vele együtt a karibi és az afrikai tektonikai lemezt. A repedésvölgyre merőleges irányban viszont törések sokasága szeli át a hátságot, s e törésvonalak mentén a hátság több darabja el is mozdult egymáshoz képest, így még változatosabbá vált az Atlanti-hátság domborzata.

Maga a hátság a repedésvölgy-gyel együtt a dél-atlanti óceáni mederben is folytatódik, megkerüli Afrikát, Madagaszkártól keletre pedig kettéválik: az egyik ága az Antarktisz és Ausztrália között húzódik tovább, a másik viszont észak felé kanyarodik, majd a repedésvölgy befut az Ádeni-öbölbe, ahol ismét kettéágazik: északnyugat felé a Vörös-tenger medrében, majd a Jordán-árokban folytatódik, nagyjából déli irányban pedig az afrikai árokrendszerben húzódik. Az Ádeni-öböl és a Vörös-tenger mélyén futó repedésvölgy még igen fiatal, mintegy 40 millió éves, így a feltörő bazalt még nem érkezett felépíteni a hátságot, a Jordán-árok, illetve az afrikai árkok esetében pedig még épphogy csak felrepedt az Afrikai-, valamint az Arab-tábla. De visszatérve a hátságrendszerhez… Ausztráliától keletre végighúzódik a Csendes-óceán déli részén, majd a hosszabbik ága az óceán keleti területeinek a mélyén fut tovább az Alaszkai-öbölig, a rövidebbik ág pedig Dél-Amerika délnyugati részénél ér véget. A hátságrendszer teljes hossza 60 ezer kilométer, jóval hosszabb, mint a 40 ezer kilométer hosszú Egyenlítő. Szerkezete mindenütt olyan, mint az Atlanti-hátságé, s mindenütt ezeken a helyeken születik az új óceáni kéreg és a friss óceáni litoszféra.

De hol éri el ezeket a vég? A mélytengeri árkokban, ahol vagy az egyik óceáni lemez bukik a másik óceáni lemez alá, vagy az óceáni tábla bukik a kontinentális lemez alá. Itt találhatók a világóceán legmélyebb, több mint 8 000 méter mély területei, köztük a legmélyebb rész, a Mariana-árokban található 10 916 méteres Challange-­mélység. Az alábukó lemezek pedig a fölül maradt tábla alatt lassan beolvadnak a földköpenybe.

Lajos Mihály