Szabó Lőrinc: Érzékenység
Az érzékenység volt a fő-bajom.
Minden gondolat, minden fuvalom
kivert magamból. És a képzelet –
mint valami állandó szédület
kísért, lengetett sok káprázatom:
mintha hullámzó üvegormokon
lépkedtem volna, úgy vitt, röpített,
ami csak tetszett vagy keserített,
úgy vitt a túlzás: szög ferdült, arány
bomlott, szó és kép megnőtt, valahány,
mihelyt éreztem, csodálkoztam (és
mindig éreztem! csodálkoztam!), és
egyszerre minden árnyalatokat
kapott, melyek nem voltak benne, vad,
lelkendező színeket, lobogást,
– én meg kapkodást tőle, dadogást,
s mivel mindez csak zavarba hozott,
mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
Szabó Lőrinc nagyszerű verse két dolgot mindenképp megérint. Az egyik az, hogy a világot hiába kínálja sok-sok felnőtt készként, adottként és végérvényesként, azt mindig a gyerek érzékenysége formálja tetszetőssé, elfogadhatóvá a maga számára.
Mert a világ könnyen formálható. Könnyen otthonossá-egyénivé alakítható. Csak engedni kell a spirituális késztetésnek, és „szög ferdül”, „arány bomlik”, „szó és kép növekszik, árnyalatokat szerez”. Mert a világ képlékeny. És ezt a romlatlansághoz közel álló gyerekember ösztönösen érzi, tudja, már-már bizonyossága van róla.
Ebből következik a másik dolog. Hogy a világ az ősi, a romlatlansághoz még közelebb álló emberiség számára aligha volt annyira tény- és tárgyszerű, merev, kiszámítható, rideg, lelketlen és farkastörvényű, mint manapság. Az első, a kezdeti – természetesen az özönvizet megelőző – emberiség földi és transzcendens valóságérzékelése ugyanis teljesen összeért az érzékenység révén.
Az érzékenységre akként is nézhetünk tehát, hogy az különleges mérték: megmutatja, hogy aki komoly érzékenységgel fordul a teremtett világ felé, komoly szellemi-lelki gazdagságot nyerhet magának...
Penckófer János